Hegylakó: történetek
Kezdőlap Fórum Keresés Kapcsolat Linkek GYIK 2017. 26 September 09:36:15
Lélegezz!
Pocsékul éreztem magam. Bár jól tudtam, hogy ezen a harmadik kancsó bor sem fog segíteni, mégis intettem a felszolgálónak. Legalább annyival később megyek lefeküdni, és annyival később alszom el. Annyival később látom magam előtt az arcát, ahogy bocsánatkérően rám tekint... és meghal. Már lassan három hónapja, hogy minden éjszaka eljön. Ahhoz képest, hogy a legjobb... az egyetlen barátom volt, nem szép tőle, hogy hónapok óta nem hagy aludni. Bár ez aligha rajta múlik, inkább rajtam. Ő persze biztosan meg tudná magyarázni, órák hosszat prédikálna a lelkiismeretről, meg hasonlókról, egészen addig, amíg a legszívesebben faképnél hagynám, vagy felkötném magam az első fára.
Na, itt a másik probléma, ami miatt egy negyedik kancsó bor lehetősége is felmerül bennem. Még hogy az első fára! Alig néhány nappal a halála után, belekötöttem egy csapat zsoldosba. Vagy ők kötöttek belém? A részletekre nem emlékszem pontosan... Arra viszont igen, hogy hátba szúrtak egy baromi nagy késsel. Na, gondoltam, viszlát világ, üdvözlégy pokol. Erre mi történik? Reggel ott ébredek az út szélén, a ruhám csupa vér, a hátamon egy nagy lyuk, azaz csak a ruhám hátulján, mert a seb, csak úgy egyszerűen, eltűnt. És azóta, ezt többször kipróbáltam, ha bármiféleképpen megsebzem magam, percek alatt eltűnik, nyoma sem marad a sérülésnek. Csak egy magyarázata lehet. Meg vagyok átkozva. A nyakamat rá, hogy Árész van a dolog mögött. Valahogy kijárta Hádésznál, hogy ne vegye át a lelkemet, hanem küldje vissza a testembe. Bár nem tudom, miért jó ez neki, de biztosan megvan vele a terve. Most, hogy "megszabadult", az én "kétlábonjáró lelkiismeretemtől", talán joggal van oka feltételezni, hogy visszamegyek hozzá. Hogy megint őt fogom szolgálni. Na persze, gondoljon, amit csak akar. Ha legközelebb találkozunk, lesz hozzá néhány keresetlen szavam. Talán kellene valahonnan szereznem az Aranysuta véréből? Nem az túl macerás lenne, és különben is, mire volna jó megölni egy Olimposzit? Inkább én akarok... De mit is akarok? Meghalni? Nem azt talán nem... Élni? Azt sem...
Elgondolkozva meredtem a poharam alján lötyögő maradék borra. A hirtelen fejembe hasító fájdalom arra intett, hogy mégse kérjem ki a negyedik kancsót. Hát már itt is hamísítják a bort? A furcsa, zsibongó, kellemetlen fájdalom nem hagyott alább, ezért inkább kifizettem, amit megittam, és kiléptem az utcára. Reméltem, hogy az éjszakai hűs szellő csillapítja a fájdalmat, már ami a fejemet illeti, mert a többivel kapcsolatban egyáltalán nem voltak illúzióim.
Ahogy kiléptem az ivóból, majdnem beleütköztem egy világosszürke valamibe. Közelebbről megvizsgálva, kiderítettem, hogy egy ló feje az, nagyjából egy magasságban az enyémmel. Barátságom jeléül, meg akartam simogatni a homlokát, de a komisz dög hátracsapta a fülét, és a kezem után kapott. Önkéntelenül is hátraléptem, és végigmértem új, négylábú ismerősömet. Hatalmas termetű, világos színű harcimén volt, még a fáklyák gyenge fényénél is ki lehetett venni a duzzadó izmok játékát bőre alatt. Látszott, hogy hosszú út áll mögötte, mert szügyén poros hab csorgott kis patakokban a föld felé. Ennek ellenére nem mutatta jelét kimerültségnek. Sötét szemei, mintha enyhén gúnyosan és rosszindulatúan meredtek volna rám. Halkan felhorkantott, és megrázta a sörényét.
Ahogy feljebb emeltem a tekintetemet, felfedeztem, hogy a lóhoz lovas is tartozik, aki még mindig a nyeregben ült, és mozdulatlanul, mint egy kőszobor, bámult rám. Ahogy elkaptam a tekintetét, a különös zsibongás az agyamban az egekig csapott, olyannyira, hogy egy pillanatra kénytelen voltam behunyni a szememet. Majd, mintha késsel vágták volna, az érzés megszűnt. Önkéntelenül is felsóhajtottam.
A férfi, tekintetét le nem véve rólam, lecsúszott a földre, és felém lépett. Magas volt, fiatal, inkább karcsú, mint vállas, de az avatott szem (mint például az enyém), észrevehette a mozgásában, a tartásában a harcost. A könnyedség, és az arrogancia, ami körülvette, világosan megmutatta, hogy ez az alak nem földműves, vagy kereskedő. Alkalmasint pont rájuk vadászik, éjszakánként. Biztos voltam benne, hogy emlékeztem volna rá, ha korábban találkozunk, ezért nem egészen értettem, mit akar tőlem ilyen késői órában.
Az ismeretlen megállt, egész lénye szinte tapintható fenyegetést sugárzott. Kihúztam magam, nehogy azt higgye, megijedek tőle. Pár percig farkasszemet néztünk. Kihasználva az alkalmat, megpróbáltam a tekintetén át beférkőzni az elméjébe. Ennek a képességnek gyakran vettem hasznát ellenfeleim gyenge pontjainak kipuhatolása közben. Hát most nem lettem sokkal okosabb. Agressziót és fenyegetést éreztem, de hát ezt eddig is tudtam, azután elkeseredettség, és düh, valami mélységes hiányérzet... ebben annyira a saját érzelmeimre találtam, és önkéntelenül is rokonszenvesnek találtam volna, ha nem ások mélyebbre. Azaz csak próbáltam mélyebbre tekinteni, mert amit ott láttam... Nagyot nyelve, végre sikerült elszakítanom a tekintetemet a férfiétól. Fogalmam sem volt, ki ez a fickó, de ezek után semmi kedvem nem volt vele megismerkedni. Bár már nem sok választási lehetőségem volt.
- Én vagyok a Halál. - suttogta.
Majdnem hangosan felröhögtem. Egy ilyen hatásos belépő után valami komolyabb mondanivalóra számítottam. Erre egy ilyen közhellyel indít. Különben sem hasonlít Kharonra, de még Hádészra sem. Sokkal jobb képű náluk. Várjunk csak? Talán tényleg a kettes számú, elhalálozással kapcsolatos problémáim miatt jött? Nem mintha sürgős lenne, de azért nem ártana többet megtudni erről a dologról.
- Miért nem Élet? - mosolyogtam vissza.
- A Halál Lóháton. Ez vagyok én. - ismételte, kicsit zavartan, látván, hogy nem érte el a kívánt hatást. - Az Apokalipszis Lovasai közül.
- Elég baj lehet az Neked. - mosolyogtam rendületlenül. - És mit akarsz tőlem?
- Hogy mit akarok? - a zavar eltűnt, hideg kegyetlenség vette át a helyét, ahogy lassan előhúzta kardját. - Természetesen a Serkentésedet.
- Természetesen. - Fogalmam se volt róla, miről beszél, de a kezében csillogó penge összefoglalta mondanivalóját. - Szóval meg akarsz küzdeni velem? - Hátranyúltam, és elővettem saját kardomat. Megállapítottam, hogy az övé nagyobb, de hát nem a méret a lényeg.
- Igen, de nem itt. Keresnünk kell egy nyugodt helyet.
- Hátul, a karámoknál megfelel?
Válaszként csak bólintott, és intett a kardjával, hogy vezessem oda. Ahogy elől haladtam, éreztem, ahogy tekintete minden porcikámat mohón végigpásztázza. Ezért még külön számolok vele, gondoltam dühösen.
A fent említett helyszín tényleg kihalt volt. Felé fordultam, és felemeltem a kardomat, ahogy ő is tette. Valami nem hagyott nyugodni.
- Mégis, megkérdezhetem, miért akarsz megölni?
- Az előbb már mondtam. A Jutalomért... a Serkentésért. Ahogy ez mindig is történt a közöttünk.
- Kettőnk között?
- A Halhatatlanok között. - kezdett türelmetlen lenni. - Amilyen Te is vagy, és Én is vagyok. - Megint kezdett zavarba esni, ezért inkább a beszélgetést félbeszakítandó, felém vágott a kardjával. A pengék összecsaptak.
Hát, azt senki sem mondhatja rólam, hogy gyakorlatlan kezdő vívó lennék. Most mégis annak éreztem magam. Bár az elején még, úgy ahogy tartottam vele a lépést, de ellenfelem ismerte minden trükkömet, megelőzte minden támadásomat. Tény, hogy nem voltam a legjobb formámban, tény, hogy kicsit többet ittam a kelleténél, de ez a fickó maga volt az ördög. Semmi esélyem sem volt, de úgy tűnt, a szerencse a segítségemre siet. A harmat leszállt a karámokat körülvevő fűre, és ellenfelem egy lendületes akciója közben megcsúszott, majdnem elveszítve egyensúlyát. Ki akartam használni az alkalmat, és előreléptem. Egyenesen a tőrébe, mint valami nyeretlen kétéves. Ezt a szégyent! Ez volt az utolsó gondolatom...
Hajnalodott, mikor felébredtem. Persze, minden maradt a régiben. A ruhámon ott a lyuk, meg a vér, én meg itt ülök, és már megint fáj a fejem... Na, szép kis "Halál", mondhatom, neki se jött össze. Ott állt, közvetlenül előttem, de egyáltalán nem tűnt meglepettnek. Ezek szerint tud valamit, amit én nem... még nem.
- Legyőztelek. - mondta, miközben kardja hegyét az állam alá tette, és kissé megemelte a fejem. - Meghagytam az életedet. Mától a rabszolganőm vagy. - Hátralépett, és intett, hogy álljak fel.
Eleget tettem a kérésének. Lassan felálltam, és felemeltem a kezem. Azt hitte, ez a megadás jele, mert elvigyorodott. Akárcsak én, amikor egy szempillantás alatt meggyorsítva a mozdulatot, két ujjammal keményen vállon ütöttem. Tapasztalatból tudtam, hogy most jó fél óráig egy pelyhet se tud felemelni. Kardja csengve hullott a földre, és nem hagytam neki esélyt, hogy érte nyúljon. A fegyver hegye most az ő szíve felé mutatott.
- Egy-egy. - vigyorogtam. - Amúgy, rendben van, megbeszéltük, egy darabig veled tartok. - hangom figyelmeztetővé vált. - De azt a rabnő-dolgot, verd ki a fejedből. - sóhajtottam. - Látod, milyen feledékeny vagyok, be sem mutatkoztam. A nevem, Xena.



Egy magas fűvel benőtt tisztáson ütöttünk tábort. Elég csendes, nyugodt helynek tűnt, ahhoz hogy megpihenjünk. Legnagyobb meglepetésemre, a nyurga fickó nem ellenkezett, amikor megkértem, magyarázza el ezt a dolgot a halhatatlanságról. Sokáig beszélt, és bár még voltak fehér foltok, de lassan kezdett összeállni a kép. Halhatatlanság, Serkentés, Játék, Díj, és Gyülekező. Új fogalmak, de valahogy mégis ismerősek. A Játék szabályai nem sokban különböztek azoktól a törvényektől, amik szerint eddig is éltem.
A tábortűz lángjaiba meredve próbáltam megemészteni, amit hallottam. Szemem előtt lefutott eddigi életem, a kemény csaták, amiket mások ellen vívtam, a még keményebb harcok, ahol csak saját magam ellenfele voltam. Eddig mindig volt egy cél előttem, mindig volt egy támasz mellettem. Most pedig a támaszom halott, az a másik tudat pedig, hogy legalább a túlvilágon találkozunk... Nem mintha vágytam volna a halálra, már nem, de mégis volt valami megnyugtató abban a tudatban, hogy egyszer, ahogy mindenkiének, az én életemnek is vége lesz. A legtöbb ember félt a haláltól. Én, ott és akkor, jobban féltem az élettől.
Itt megálljt parancsoltam kavargó gondolataimnak. Gabrielnek hála túlságosan rászoktam az önmarcangolásra, ez pedig hosszútávon nem kifizetődő, különösen egy harcosnak nem az. Inkább útitársam felé fordítottam figyelmemet. Éppen velem szemben üldögélt, a tűz másik oldalán, és hasonlóképpen hozzám, a lángokba bámult. Arckifejezése, zavaros, vívódó érzelmekről árulkodott, akárcsak valószínűleg, az enyém. Na, szép kis pár vagyunk, gondoltam magamban. De azért nem ártana kicsit többet megtudni róla, ha már társak leszünk egy darabig.
- Mondd csak, elárulod végre, mi a neved? - a beszélgetés megindításához talán egy ilyen béna kérdés is megteszi.
- Már mondtam. Én vagyok a Halál. - nagyon lágyan, szinte szomorúan ejtette ki a szavakat. Nem tehettem róla, de mindennek tűnt, csak éppen a Halálnak nem. Ezt nyílván ő is észrevette, mert egy pillanatra rám nézett, és egy árnyalatnyival (nagyon halvány árnyalatnyival) meggyőzőbben megismételte. - A Halál Lóháton. Ez vagyok én. - Sejtésem szerint, saját magát legalább annyira meg akarta győzni erről a tényről, mint engem. Majd tekintetét visszafordította a tűzhöz, és egy bottal piszkálgatni kezdte a parazsat.
- Ugye azért van rendes neved is? Nem hinném, hogy az édesanyád, ahogy rád nézett, kapásból így szólt: Legyen a neve Halál! - sikerült egy halvány mosolyt kicsalnom belőle.
- Az asszony, aki felnevelt, Methosnak hívott. Sokáig azt hittem, tényleg ő az anyám.
- Szóval akkor hívhatlak Methosnak? Tudod, Pestis, Éhínség és Háború urak jelenléte nélkül elég hülyén veszi magát az, hogy folyton meg kellene magyarázni, miért pont így hívnak. Tényleg, miért nincsenek itt? Hiszen ti mindig együtt lovagoltok.
- Az a szerencséd, hogy nincsenek itt! - nem is kissé gúnyos szavaim hallatán dühös villámok cikáztak át a barna szemeken. Kihúzta magát, és lángoló tekintetét az enyémbe fúrta.
Ez volt az a pillanat, amikor tényleg elhittem neki, hogy ő valóban egy az Apokalipszis hírhedt Lovasai közül, akiknél kegyetlenebb martalócokat még nem hordott hátán a föld. Eddig azt hittem, hazudik. Bár ahhoz is nagy bátorság, sőt inkább őrültség kellene, hogy valaki kiadja magát Lovasnak. De Methos talán igazat mondott.
A fellobbanása csak egy pillanatig tartott. Szemében kihunyt a tűz, és ha lehet, még nagyobb zavar vette át a helyét. Leengedte vállait, és megint a tüzet kezdte el piszkálni.
Most már tényleg kíváncsi voltam. Mi a fene folyhat itt? Éreztem, hogy ez a fickó még nálam is nagyobb bajban van. Ez kitűnő lehetőséget nyújthatna arra, hogy elfeledkezzek saját problémáimról.
- Hol vannak? - szőttem tovább a beszélgetés fonalát. Egy pillanatig habozott, de azután úgy döntött válaszol. Nyilvánvalóan ő is menekült gondolatai elől.
- A táborban... Úgy gondolom. - kicsit bizonytalan volt a hangsúlya.
- Nem tudod? Nem beszéltetek meg találkozót?
- Nem igazán. Szóval, nem tudják, hol vagyok. És ez jobb, ha így marad.
- Te otthagytad őket? - Nem tehettem róla, kitört belőlem a nevetés. - Te megszöktél!
- Hogy mersz engem kinevetni! - Methos felugrott, és kardot rántott. Hideg, kegyetlen arckifejezéssel lépett felém, de mintha hirtelen falba ütközött volna, megtorpant. Kardot markoló keze sután lehullott az oldala mellé. Arcán zavar, félelem, sebezhetőség futott át, lehorgasztotta a fejét, és visszarogyott előbbi helyére, a tűz mellé. Két kézre fogta a kardját, egy vad, elkeseredett mozdulattal markolatig döfte a földbe. - A fenébe! Mi van velem? Mi az ördög van velem?!
Tátott szájjal figyeltem. Ez a fickó nyilván nagyobb bajban van, mint gondoltam.
- Jól vagy, Methos?
- Nem! Nem vagyok jól! Már hetek óta egyáltalán nem vagyok jól! - kérdésem elszabadította benne mindazokat a gondolatokat, amik gyötörték, és jobb híján, az én nyakamba zúdította őket. - Már hetek óta... mióta összeakadtam azzal a halhatatlannal, és elvettem a Serkentését. Azt a hatalmas, mindent elsöprő Serkentést, ami alatt mintha a világ omlott volna össze... Először nem éreztem semmit, de a következő rajtaütésnél... nem tudtam megölni őket. Nem tudtam megölni senkit! Én vagyok a Halál, aki viszolyog a gyilkolástól! - keserűen, szinte tébolyodottan felnevetett. - El tudod te képzelni, milyen érzés ez?! Ezért menekültem el a Testvéreim elől, hogy ne lássák ezt a szégyent. És most fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek. Azt hittem, ha elveszem a Serkentésedet, az majd segít, de nem tudtam megtenni. - Mérgesen belevágott egy darab fát a tűzbe, izzó csillagocskák ezreit szabadítva az ég felé, majd felhúzta a lábait, és a térde köré fonta a karjait, meglepően kicsire húzva össze magát.
- Hogy nézett ki a halhatatlan, akit elkaptál? - kérdeztem gyanakodva.
- Miért fontos ez? - megvonta a vállát. - Fiatal volt. Azaz fiatalnak nézett ki, szinte gyereknek. De az ereje, a Serkentése hatalmas volt. Aranyszínű páncélt viselt, és egy sisakot, rajta kis szárnyakkal. Az volt a legkülönösebb, ahogy mosolygott... egyszerre szomorúan és kárörvendően. Még akkor is, amikor a fejét vettem... akkor is mosolygott. - Methos elkeseredetten felsóhajtott.
- Te megölted?
- Elvettem a Serkentését. - a férfi habozott. - De miután magamhoz tértem, nem találtam meg a testét. Eltűnt. Pedig kerestem, mert azért a páncélért jó árat kaptam volna. - újabb vállvonogatás. - De nem volt semmi nyoma. Még egy vércsepp sem. Csak a Serkentés, ami bennem maradt, meg az érzések, amiket magával hozott... Érzések! Nekem! A francba...
- Hát, Methos, azt hiszem egy Olimposzival akadtál össze. Szerintem Hermész volt az, a leírásod alapján. Persze nem ölted meg, hacsak a kardod nem volt bekenve az Aranysuta vérével. Úgy tűnik, megtréfált téged.
- Tréfa?! Ez neked tréfa?
- Nem nekem. Neki. A közelben van egy temploma. Talán ott kapunk magyarázatot. Holnap. Jó éjszakát, Methos!
- Jó éjt, Xena.



A templom nem volt túl impozáns látvány. Alig volt nagyobb egy jómódú polgár házánál, és az oltárt se lepték el fogadalmi ajándékok. A Négy Lovasnak hála, a kereskedők messzire elkerülték ezt a hajdan virágzó kereskedelmi útvonalat, így a tolvajok és kereskedők istenének templomai is hanyatlásnak indultak.
Amikor beléptem a templomba, eddig sohasem érzett nyugalom öntött el. Kérdően Methosra néztem.
- Szent hely. - csak ennyi hozzáfűznivalója volt.
- Vele találkoztál? - intettem fejemmel Hermész szobra felé.
- Pontosan. - társam hangja hideg volt, és halálos, de nem a szobor felé nézett. Követtem a pillantását, és láttam, ahogy az árnyékok megelevenednek.
Egy fiatal, talán alig húszéves férfi lépett elénk, bár tudtam, hogy ez a külső semmit sem jelent. Arca klasszikus, szinte földöntúli szépséget tükrözött, ahogy izmos, kidolgozott teste is. Túlságosan szép, túlságosan tökéletes volt ahhoz, hogy ember legyen. Ahogy közelebb lépett elmosolyodott, félszeg, kisfiús vigyora javított egy kicsit "túlságosan olyan..." megjelenésén. Most nem viselt vértet, mindössze egy fehér tunika, és szárnyas saru volt rajta.
- Na végre! Azt hittem, már sohasem érsz ide. - mondta szemrehányóan Methosnak, mintha az elkésett volna az első randevújukról. A nyurga halhatatlan szemei szikrát hánytak. Ha volt is benne valamiféle erkölcsi aggály mostanában a gyilkosságokkal kapcsolatban, az nyilván nem vonatkozott erre a fickóra. Ujjai egy hirtelen mozdulattal a másik nyakára fonódtak, szeméből annyi vadság és gyűlölet sütött, hogy egy pillanatig azt hittem, a puszta tekintetével porrá égeti áldozatát. A tunikás fiatalember nem tűnt ijedtnek. Felnevetett, és egyszerűen eltűnt, mintha csak egy fantomkép lett volna.
- Megértem, ha ideges vagy. De ezzel nem mész semmire. Most nem. - a hang az oltár felől jött. A gyermekarcú Olimposzi a szobra előtt felállított oltáron ült, és a lábát lóbálta. - Jobb lenne, ha inkább meghallgatnál. Van egy üzleti ajánlatom.
- Üzlet? - Methos keresztbe fonta karjait, és elgondolkodott. - Beszélj. - sóhajtotta végül, bár arckifejezése még mindig nem sok jót ígért.
- Nagyszerű! - nevetett fel Hermész. - Tudtam, hogy téged kell választanom erre a munkára. Te elég okos vagy, hogy belásd, nincs más választásod.
- Nem látok be semmit. - a Lovas hangja vészjóslóan halk volt. - Csak tudni akarom, mi folyik itt. És még nem kötöttük meg az üzletet.
- Nos, - vonta meg a vállát az Olimposzi - bizonyára rájöttél, hogy a legutóbbi Serkentés... khm... kicsit más volt, mint az eddigiek. Tulajdonképpen a szó szoros értelmében nem is volt Serkentés, bár nyertél vele egy nagy adag Őserőt. És még mennyi minden mást is, ahogy bizonyára észrevetted. Csodálatos érzéseket! Mint a szeretet... lelkiismeret... bűntudat. Ugye, milyen érdekes? - vidáman felnevetett.
- Mit kérsz cserébe, hogy megszabadíts tőle? - csikorgatta a fogait Methos.
- Okos fiú! Rögtön átlátja a helyzetet. Mindig is tudtam, hogy te vagy annak a Négy átokfajzatnak az esze, akik módszeresen felkoncolják a pártfogoltjaimat errefelé. Nos, a válasz egyszerű. Te segítesz rajtam, és segítek rajtad. Sajnos, van, amit még az istenek sem tudnak egyedül elintézni. Tudjátok, szerelmes vagyok! - ragyogó mosollyal ugrott fel, és izgatottan járkálni kezdett, mint egy türelmetlen kisgyerek. - Tyche a neve. Tyche... Szerelmem... - kicsit elábrándozott a tekintete. - Nos, - tért vissza a valóságba - sajnos a szerelmem olyan helyen van, ahová nem tudok utánamenni. De te, azaz, ti - tévedt rám a tekintete - igen. Ha idehozzátok őt nekem, teljesítem egy kívánságotokat. Ha úgy akarod, újra félelmet és kegyelmet nem ismerő Lovas leszel. Hatalmasabb, mint mielőtt találkoztunk.
- És honnan kellene elhoznunk? - kérdezte gyanakodva a reménybeli üzletfél.
- Ó, hát nem mondtam? Hát... Az Alvilágból. Az a piszok Hádész is szemet vetett rá. Sajnos, ha egy isten lép be az oda, azt azonnal megérzi. De ti, beosonhattok...
- És vajon ki is tudunk osonni? - horkantott megvetően Methos.
- Ugyan, egy ilyen páros, mint a Lovasok esze, és Xena? - hízelgett Hermész. - Menj csak ki a templom elé, és gondolkozz. Nem mintha sok választásod lenne...
Methos arca, akárha kőből lett volna. Lassan bólintott, majd sarkon fordult, és kilépett a templom elé. Leült a lépcsőkre és fejét felhúzott térdeire támasztotta.
- Miből gondolod, hogy vele tartok? - kérdeztem Hermésztől. Az isten fesztelenül felnevetett.
- Erőszakkal se lehetne téged visszatartani. Pontosan tudod, hogy ott találkozhatsz a barátoddal. Legalább elbúcsúzol tőle... Talán akkor nem fog többé kísérteni az álmaidban.
- Még az sem biztos, hogy ő elvállalja. - intettem az ajtó felé.
- Dehogynem! Csak azért húzódozik, mert egy kicsit túl sok félénkség csúszott a Serkentésbe. - szégyellős vigyorral megvonta a vállát. - Nincs túl nagy gyakorlatom az ilyesmiben.
- De miért pont Ő? Megkérhetted volna Herkulest, vagy Perszeuszt... Miért pont Methos?
- Hát... A Lovasok kezdek túl sok galibát okozni. Lehet, hogy nem látszik, de ennek a fickónak ördögien éles esze van. Nélküle az Apokalipszis Négy Lovasa sem lesz különb a többi sivatagi rablóbandánál.
- Azt ígérted neki, hogy visszakapja a régi önmagát. Vissza fog menni a Lovasokhoz.
- Visszaadom... Ha még akkor is ezt akarja. Most még nagyon friss az új énje. Kicsit össze van zavarodva, nem találja a helyét. De tudod, Xena, az igazság az, hogy a Serkentéssel, én nem tudtam volna új érzéseket vinni egy halhatatlan lelkébe. Inkább csak... hogy úgy mondjam... megváltoztattam a sorrendet. Az értékrendet. Ezek mindig is ott lappangtak benne. És hogy így is maradjon, ez rajtad is múlik.
- Rajtam? Hé, én harcos vagyok, nem szárazdajka. Miből gondolod, hogy segítek neked?
- Mert Gabriel is ezt tenné.
- Ez övön aluli volt. - suttogtam. Barátom nevének említése eszembe jutatta még alig behegedt sebeimet. Ekkor jöttem rá, hogy már legalább fél napja nem kínzott az emléke. Talán nem is olyan rossz ötlet vele tartani. Csapongó gondolataimnak Methos megjelenése vetett véget.
- Rendben. - bólintott - Áll az alku.



Az előttünk elterülő völgy csendes volt. Halálosan csendes. A csata elkeseredetten lángolt egész nap, és csak a beköszöntő sötétség vetett véget neki. Vagy talán az egyik fél győzelme? Nem tudtam biztosan megmondani, de nem is érdekelt. Valaha úgy hittem, hogy csak a csatamezőn élek igazán, de most csak ürességet éreztem, ahogy lassan leereszkedtünk a hegyoldalon, és megpillantottuk az első halottakat.
- Gondolod, hogy jó ötlet idejönni? - kérdezte Methos, némi aggodalommal a hangjában.
- Nincs más lehetőségünk, hogy találkozzunk Hádésszal. Ide fog jönni, mert el kell vinniük az elesettek lelkeit a túlvilágba. De hagyd, hogy én beszéljek, és nehogy megemlítsd előtte a Tyche nevet. Gabrielt keressük. Nem tagadhatja meg tőlem, hogy találkozzam vele. Tartozik nekem.
- Aha. - válaszolta Methos elfúló hangon. Éppen néhány olyan test mellett mentünk el, amiről... hmm. Amiről a győztesek elvittek magukkal néhány trófeát. A nyurga halhatatlan elsápadt, és láttam, hogy erősen küzd a rosszullét ellen. Magamban elvigyorodtam, és megállapítottam, hogy az Olimposzi kissé meggyengítette Methos gyomrát is. Ahogy továbbindultunk megtaláltuk az előbb hiányolt testrészek... maradványait. Methos nem bírta tovább, öklendezve fordult a bokrok felé.
- ... Hermész, te... ha egyszer...- az öklendezéssel megszakított szitkok nagy részét nem értettem, de pontosan el tudtam képzelni, miket mondhatott. Nem lehet könnyű túltennie magát azon, hogy pár hete még maga is hasonló, vagy még ettől különb trófeákat gyűjtött, most pedig a vér szagától is rosszul van.
Szerencsére sikerült magát valamennyire összeszedni, amikor jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető hang ütötte meg a fülünket. Harci kocsik zörgése. Már fel is tűnt az elől haladó, amit két vörös szemű, hatalmas, fekete mén húzott. Utasuk szintén fekete ruhát viselt, ami élesen elütött hófehér bőrétől. Vállig érő, egyenes szálú haja, és átható pillantású, fekete szeme volt, olyan fekete, hogy nem lehetett kivenni tekintetéből a pupilláit. Amikor meglátott, megrántotta a szárat, a teljes sebességgel rohanó kocsi alig pár centiméterre állt meg tőlem.
- Xena. - biccentett hűvösen. - Csak nem?
- Semmi közöm ehhez, Hádész. - válaszoltam. - Téged kereslek.
A feneketlenül sötét szemek kutatóan mértek végig.
- Gabriel? - kérdezte végül.
- Gabriel. - biccentettem, de hangom kemény volt, és hideg.



- Nem valami barátságos hely. - dünnyögte Methos, amikor kiszálltunk Kharón ladikjából. Csak ketten jöttünk, mert Hádésznak még két csatamezőt "el kellett szortíroznia" ahogy ő mondta. Így elküldött bennünket, Kharónnal, hogy végre láthassam Gabrielt.
- Mit vártál az alvilágtól? - kérdeztem vissza, bár nekem is borsódzott a hátam. Mélyen a föld alatt voltunk, a felszíntől, a napfénytől elzárva. Különös módon, mégsem volt sötét, hanem mintha a hatalmas sziklatermek falai árasztottak volna magukból kék és vörös fényt, amely valószínűtlenné tette a látványt, ami elénk tárult.
Egy magas sziklapárkányon álltunk, előttünk egy se vége se hossza hatalmas üreg, melynek a közepén ott magasodott Hádész vára. Bár a vár az elég erős túlzás volt. Engem leginkább egérrágta sajtra emlékeztetett. Szabálytalan formájú lyukak alkották az ajtókat és ablakokat, melyeket minden látszólagos rendszer nélkül vájtak a vár anyagát alkotó masszív, fekete kőbe. De bármennyire vészjósló külsejű is volt, tudtam, hogy Gabriel ott van, és csak ez számított. És nagyon reméltem, hogy Tyche is.
- De hogy jutunk le? - mormoltam magam elé. Methos szemmel láthatóan mulatva bámult rám.
- Félsz, hogy leesel, vagy tériszonyod van?
- Miért, Te nem félsz?
- Halhatatlanok vagyunk, Xena. Ideje hogy hozzászokj.
- Ugye, nem akarsz leugrani?
Vigyorogva lépett felém, és elkapta a karomat. Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztünk, és láttam a szemében gyúló vidám-gonosz lángokat. Magához húzott, és azt hittem, hogy tényleg le akar lökni, de helyette inkább, 180 fokkal megperdített a tengelyem körül. A hátam mögött egy sötét lyuk tátongott a falban.
- A lépcső, Xena. - suttogta a fülembe, mintha valami titok lenne. - Ha már nem akarod a rövidebb utat választani... - azért maradt benne a Lovas kegyetlenségéből, jegyeztem meg magamban, de hangosan csak ennyit fűztem a dologhoz.
- Látom, lassan kezded visszanyerni önmagad.
- Önmagam? - savanyú vigyor. - Már kétezer éve keresem...
- Mennyi?! - döbbentem meg.
- Kétezer... Na jó, egy kicsit több. Pontosan nem tudom, mert olyan régen volt...
- Huh, te több mint kétezer éves vagy?
- De jól tartom magam. - vigyorgott - Önmagamról, pedig... hát nem is tudom. Annyi minden voltam már, Xena... - megrázta a fejét. - Talán nem is csak a Serkentés az oka. - hangja hirtelen megkeményedett. - De most dolgunk van. - Azzal határozott léptekkel a lépcső felé indult.
Kissé bambán követtem.



- Xena, ezt nem hiszem el! Te vagy az? - vidám, éles hangú kiáltás köszöntött, ahogy leértünk. Gabriel éppen a molyrágta vár előtt állt, mintha csak ránk várt volna. Hirtelen aggodalom költözött a hangjába. - Ugye, nem, Xena, Te ugye nem...
- Nem Gabriel, nem vagyok halott. Hozzád jöttem, hogy lássalak. Meg... figyelj, ismersz egy Tyche nevű lányt?
- Igen, itt van ő is. - Gabriel kezdett zavarba esni. - De mit...
- Csitt. - tudtam, hogy nagyon kevés az időnk. Ha Hádész visszatér, semmi esélyünk a szökésre, sem Tysche nem tud visszajutni az élők közé... sem Gabriel. - Figyelj, ez nagyon fontos. Hozd ide a lányt. Mi addig szerzünk lovakat. Elviszünk benneteket innen. Siess!
Gabriel engedelmesen elfordult, mire és Methos felé intettem. A kastély mögött találtuk meg a karámokat, de a bennük rúgkapáló dögök mindenre hasonlítottak, csak lovakra nem. Elkeseredetten láttam, hogy ezeken nem fogunk megszökni. Bár Methos nem osztotta a véleményemet.
Odalépett az egyik, leginkább hüllő és madár keresztezésére hasonlító bestiához, és legnagyobb megrökönyödésemre dúdolni kezdett neki. Énekelt! A szavakat nem ismertem fel, de a dallamtól kellemes zsongás támadt a fejemben, mintha csak éppen most húztam volna le egy korsóval kedvenc italomból, egy kiadós szeretkezés után. Bambán elvigyorodtam, s csak arra eszméltem, hogy társam erősen megtaszít a könyökével.
- Gyerünk, siess! Hozd ide a lányokat. Nem tudom, hogy erre a dögre mennyi ideig van hatással.
Kétségkívül hatásos volt. Mikor visszatértem Gabriellel, és a Tyche nevű lánnyal, a furcsa hüllő-madár hosszú nyakon ülő feje, szinte dorombolva simult Methoshoz, mint valami kiscica, ami azért volt felettébb bizarr látvány, mert a bestia szeme nagyobb volt, mint a halhatatlan fickó egész koponyája. Intésére felkapaszkodtunk a hátára, Methos pedig egészen közel a jószág füléhez, a karcsú, izmos nyakat lovagolta meg. Fogalmam sem volt, hogy hogyan tudott vele kommunikálni, azon a különös, éneklő-zsongító nyelven. De tény, hogy tudott. A különös "hátas" a levegőbe emelkedett.
Már megpillantottuk a napfény első sugarait, ami azt mutatta, hogy egészen a felszín közelében járunk, amikor a lény váratlanul leereszkedett a földre. Gyorsan lecsúsztunk a hátáról, és biztonságos távolságba húzódtunk, Methos kivételével, aki szemmel láthatóan nehezen vált meg új barátjától. Ahogy az is tőle. Sürgetően rápisszegtem, mire szemmel láthatóan kelletlenül otthagyta a jószágot. Az egy darabig utána bámult, majd egy hatalmas, szomorú vijjogással megfordult, és visszaindult az Alvilág felé.
Meglepően könnyű volt az utunk visszafelé. Elértük a felszínt, és megtaláltuk elrejtett lovainkat. Késő estig vágtattunk, egészen addig, amíg a Gabriel és Tyche testi épsége nem került veszélybe. Gabriel eleve nem kedvelte a lovaglást, és Hermész szívszerelme sem tűnt bajnoknak ezen a téren. Tábort ütöttünk, és végre alaposabban szemügyre vettem, kiért is vittük vásárra a bőrünket. Szó, ami szó, a lány neve tökéletesen illett hozzá (Tükhé, vagy Tyche, görög jelentése: véletlen, ami osztályrészül rendeltetett). Volt benne valami végzetszerű, legalábbis a férfiak számára. Ezt leginkább Methoson tudtam lemérni, akinek beszédes pillantása mindig vissza-visszatért a lány karcsú alakjára, dús, göndör fürtjeire. Fáradtan, de mosolyogva ült a tűz mellett, egy takaróba burkolózva.
- Holnap el kell érnünk a templomot. - törtem meg a csendet.
- Túl könnyen ment. - sóhajtott Methos.
- Még nincs vége. - figyelmeztettem.
- Nincs. Még nincs. - már nem is figyelt szavaimra. Szokása szerint a tűzbe bámult, mintha a lángok között megtalálhatná önmagát.
- Xena. - Gabriel úgy tűnt, kipihente a lovaglás fáradalmait. - Mi történt veled? Mindent el kell mesélned. - készenlétbe helyezte elmaradhatatlan írókészletét. Methos érdeklődve figyelte.
- Naplót írsz?
- Krónikákat. Történeteket. Hősökről, mint Xena.
- Történetek? Ez érdekes. Megmutatod nekem őket?
- Tudsz olvasni?
- Tizenkét... nem tizenhárom nyelven. - kuncogás - Én is írok naplót. De most nincs nálam. A rejtekhelyén van, egy biztonságos, száraz barlangban.
Ennyi elég volt Gabrielnek. Az éjszaka hátralevő részét Methos társaságában, elmélyült beszélgetéssel töltötte. Ez egy kicsit fájt. Nem fogja fel... nem érti meg, hogy nem maradhatunk együtt? Hádész nyilván tombol, és aligha fogja megengedni, hogy itt maradjon. A smucig Hermész, pedig csak egy kívánságot teljesít. Methos kívánságát.
Keserű gondolataimat csak az álom oszlatta el. De abban legalább most nem szerepelt Gabriel.



A templomba lépve nemcsak egy, hanem két Olimposzi fogadott. Hermész boldogan mosolyogva köszöntötte Tyche-t. Hádész szemmel láthatóan majd felrobbant a dühtől, de nem tehetett semmit. Tyche nem halt meg, így nem volt hatalma felette. Az egyetlen, akit elvihetett, az Gabriel volt. Mindnyájan tisztában voltunk ezzel. Ahogy barátom a szemembe nézett, láttam azt a rémületet, ami szinte gyermekivé tette tekintetét. A búcsúnk nem tartozott senkire. Kézen fogtam, és kiléptem a templomból, ha csak egy pár percre is, de egyedül maradjunk. Kevés, nagyon kevés időnk maradt... de talán elég... mire elég? Mit vártam? Semmi mást, mint feloldozást.
Láttam, ahogy Methos kilép a templomból. Pillantásra sem méltatott minket, ahogy lovához lépett, és felült rá. Véknyába vágta csizmáját, mire a szürke mén vágtába ugrott. Szédületes tempóban távolodva, a halhatatlan hamarosan eltűnt szem elől. Az Apokalipszis Lovasa elment, hogy csatlakozzon testvéreihez.
Amikor visszamentünk a templomba, legnagyobb meglepetésemre, csak Hermész, és Tyche fogadott. Kérdő tekintetemet elértve, Hermész megvonta a vállát.
- Hádész elment. Nem volt mit keresnie itt tovább.
- És Gabriel?
- Az üzlet, az üzlet, Xena. Teljesítettem Methos kérését. - sóhajtott. - Remélem, a gyomra idővel rendbe jön. Jelenleg még a bélszínt is, csak jól átsütve tudja megenni...
- Szóval azt kérte...
- Igen. - felelte az Olimposzi türelmetlenül. - Gabriel marad. Ne kérdezd, mibe került ez nekem. És most, engedelmetekkel... - Tyche mellé lépett, és átölelte a vállát, mire a lány felkacagott... és mindketten eltűntek. Istenek!
Este a pokrócomon feküdtem, a tűz mellett. Gabriel csendesen szuszogott mellettem. Minden olyan csendes, olyan nyugodt, olyan tökéletes volt. Mégsem voltam boldog. Egy kicsit gúnyos, kicsit kegyetlen barna szempárt láttam magam előtt, és Methos szavai visszhangoztak a fülemben.
"Annyi minden voltam már, Xena..."

Vége
Hozzászólások
Syta - 2008. 31 July 00:32:57
Hát ez nagyon jó volt. Mily meglepő a Xenát is néztem régebben. Totál magam elé tudtam képzelni az egész történést.
Hozzászólás küldése
Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
Értékelés
Csak regisztrált tagok értékelhetnek

Jelentkezz be vagy regisztrálj

Felülmúlhatatlan! Felülmúlhatatlan! 100% [1 szavazat]
Nagyon jó Nagyon jó 0% [Nincs értékelve]
Jó 0% [Nincs értékelve]
Átlagos Átlagos 0% [Nincs értékelve]
Gyenge Gyenge 0% [Nincs értékelve]
A történetek nem publikálhatók máshol a szerzők/fordítók előzetes engedélye nélkül!
A Hegylakó és a sorozat karakterei a Rysher tulajdonában vannak, mi csak kölcsönvettük őket.
Ezek a történetek nem pénzszerzési célból készültek, csupán a kedves Olvasó szórakoztatására.

Powered by PHPFusion YOSK by PHP-Fusionmods.be v6.01.18 © 2005-201770476 látogató