Hegylakó: történetek
Kezdőlap Fórum Keresés Kapcsolat Linkek GYIK 2017. 18 November 07:18:29
Az Apokalipszis utolsó lovasa/The Last Horseman of the Apocalypse
- Ez alkalommal nagyon felbosszantottál, Methos. - dörögtek az elviselhetetlenül hangos szavak az elsötétített hálószoba falai között.
Methos, aki egészen eddig a pillanatig békésen aludt, kiugrott az ágyból - kócos hajjal, nadrágja lecsúszva keskeny csípőjére -, és kardja után kotorászott, melynek ott kellett volna lennie a jobb oldalán. Mivel képtelen volt a fegyverét megtalálni, és a behatolót sem látta a szobájának koromsötét feketeségében, Methos elhatározta, hogy a második kedvenc taktikáját választja az eltűnés után... az időhúzást.
- Attól tartok, összekeversz valakivel... - kezdte Methos legártatlanabb hangján.
- Ne próbálkozz ezzel a hülyeséggel, Methos; rám nincs hatással. - szakította félbe a hang, mely ott vízhangzott az apró szobában.
- Ki vagy te? - kérdezte Methos, enyhe bosszankodással a hangjában. Nem igazán díjazta, ha az éjszaka kellős közepén felébresztették, és Methos úgy döntött, hogy bárki legyen is késői látogatója, megbánja még ezt a hibát.
- Isten. - felelt a hang.
- Isten? - kuncogott Methos. - És vajon melyik isten?
- Melyik Isten? - ismételte a hang meglepetten. - Melyik Isten! - Ahogy a szavak utolsó vízhangja is elhalt a szobában, Methos észrevett valamit. Úgy tűnt, mintha halvány fény áradna arról a helyről, ahol a TV-je szokott állni.
Már megint bekapcsolva felejtette a tévét, és úgy aludt el? csodálkozott. Valami késő esti Tízparancsolatról szóló műsorral beszélget magában?
Ahogy tovább bámulta a fényt, az elkezdett nőni és egy lángoló bokor alakját vette fel. Sajnos nem a TV-ből jött, hanem úgy tűnt két vagy három lábbal fölötte lebegett. Ahogy a lángok egyre erősebbek lettek, Methos már érezni kezdte a melegét, és a párnái alá bújt, hogy elkerülje a lángokat.
- Melyik Isten? - bömbölte ismét a hang, ahogy a lángok ereje tovább nőtt. - Az Isten! Az Úr! A Menny és a Föld Teremtője! A Mindenható! EZ AZ ISTEN! - ordította végül Isten majdnem megsüketítve Methos-t. Azután a lángok kihunytak, és a szoba hőmérséklete tűrhetőbb lett. Isten egy kicsit szomorúan megjegyezte: - Milyen gyorsan felejtenek.
Nos, ötezer év elég hosszú idő. gondolta magában Methos. Azonban nem volt szokása ilyen kijelentéseket tenni idegenek előtt, még akkor sem, ha azok valószínűleg mindenhatók. Ehelyett felbátorodva a legutolsó kijelentés finomabb hangvételétől Methos megszólalt. - Isten a szeretet. János apostol 4:16, igaz?
- Csak képzelj el úgy, mint az Ótestamentum Istenét. - felelte Isten.
Methos egy kicsivel közelebb húzta magához a párnáját, de úgy döntött, hogy a helyzetet már abszolút semmi sem ronthatja tovább, így akár meg is próbálhatja kitalálni, mit akar tőle 'Isten'.
- Tehetek érted valamit? - kérdezte, miközben megpróbált uralkodni magán, hogy a teste remegése ne hallatszódjon a hangjában.
- Nos, nem csak egy kis fecsegésre ugrottam be. - gúnyolódott Isten. - Sajnos most találkozóm van, úgyhogy majd később visszajövök hozzád...
És ezzel Isten eltűnt. Methos kimerülve a késő éjszakai szóváltástól, visszarogyott széttúrt ágyába. Fogadkozott magában, hogy ébren marad, hogy felkel, és átkutatja a kis lakást a hívatlan látogató után. De szemhéjai maguktól elnehezültek és lecsukódtak. Methos hamarosan elaludt, és az egyetlen hang, amit a sötét lakásban hallani lehetett, az a horkolása volt.

Napfény áradt be a nyitott ablak redőnyei közt, ahogy Methos lassan magához tért nyugtalan álmából. Lábai a lepedőbe gabalyodtak, teste verejtékben úszott. Ahogy teljesen magához tért, eszébe jutottak az elmúlt éjszaka eseményei, és megragadta a kardját, mely az ágya mellett hevert, pontosan ott, ahol előző este hagyta. Karddal a kezében felkelt és először a hálószobát, majd a lakás többi részét is átkutatta a behatoló jele után. Visszatérve a hálószobájába figyelmesen tanulmányozta a TV-t és a falat, égés vagy perzselésnyomok után kutatva. Semmit nem talált. Methos elnevette magát.
Hosszú élete során több száz istenről hallott, és mindegyiket túlélte. A gondolat, hogy isten, az Isten pont őt látogatná meg, egy ötezer éves halhatatlant, ilyen kétes múlttal, nevetséges volt. Csak egy újabb rémálom. mondta magában Methos ahogy kisöpörte az álmot a fejéből és készülődni kezdett az előtte álló napra.

Methos leült a seacouveri helyi könyvtár ókori történelmi részlegének egyik asztalához. Az elmúlt hetek feszültsége - hogy Kronos rátalált, Cassandra, MacLeod bizalmatlansága - megviselték és elhatározta, hogy itt az ideje egy kellemes, nyugodt kutatómunkának. Tulajdonképpen egy elég nehéz könyvet tervezett, legutolsó tanulmányainak témájában. A munkacíme ez volt: 'Az ókori mitológia befolyása a Bibliai irodalomra'.
Hát persze, gondolta magában. Ez okozta a tegnap éjszakai álmot.
Methos újra átgondolta a kutatási tervét. Talán nem ez volt most a legjobb téma a tanulmányozásra, kellene valami könnyedebb... Mindig is érdekelték a romantikus regények.
Ez hogy hangozna: 'A XX. század romantikus regényének férfitípusa.'? gondolta.
- Ahogy tegnap éjjel mondtam, Methos, nagyon felbosszantottál. - suttogta Isten Methos válla felett. Methos megdöbbent, ahogy meghallotta a valódi nevét, felugrott a székéből, miközben felborította azt, és több tucat diák, és a könyvtáros figyelmét felkeltette, ahogy meglátták, amint előveszi a kardját.
- Tedd azt el. - mondta Isten, mire Methos vadul megpördült és a hang forrását keresve csapkodni kezdett a kardjával. Nem látta a személyt, aki beszélt, de észrevette a biztonsági őröket, ahogy felé közeledtek. Végül működésbe léptek Methos létfenntartási ösztönei.
Kardját a hüvelyébe dugta és becsúsztatta a fegyvert az ókori szakácskönyvek részlegébe. Ott senki sem fogja megtalálni. A könyvtárosok valószínűleg még csak nem is tudják, hogy létezik ilyen részlegük.
- Na, végre. - mondta Isten. Methos ismét megpördült, megpróbálta megtalálni a személyt, aki beszélt hozzá. Számos könyvkupacot lelökött a titokzatos beszélő után kutatva a közeli széksorok közt. Senkit sem látott.
- Abbahagynád ezt, Methos? - javasolta Isten. - Én vagyok az, Isten. Ne akard, hogy özönvizet bocsássak a könyvtárra, csakhogy bebizonyítsam neked.
- Mit akarsz? - kérdezte Methos, aki belefáradt már ebbe, bármilyen játékot űztek is vele.
- Azt akarom, hogy mondd meg nekem, hogyan hajthatnám végre az Apokalipszist Háború, Éhínség és Dögvész nélkül! - parancsolta Isten.
Mivel erre a különös kérdésre képtelen volt egy okos visszavágással válaszolni, Methos csak tátott szájjal meredt az ókori szakácskönyvek szekciójában arra az üres helyre, ahonnan Isten testetlen hangja eredt. Ahogy bámult, egy több ezer éves halvány emlék rémlett fel előtte - valami, amit Kronos mondott neki arról, hogy egy magasabbrendű akarat áll a Négy Lovas létezése mögött.
Ez volt az egyik ok, amiért Methos csatlakozni akart hozzájuk - meg annak a rengeteg sörnek az ígérete, amit ihatott.
Lehetséges, hogy igaz? csodálkozott Methos. Mindig is azt hitte, hogy a Négy Lovas említése a Bibliában pusztán szimbolikus jellegű; ami esetleg alapulhat a Négy Lovas történetein, melyet az a néhány ember terjeszthetett el, akiknek sikerült túlélniük. De hogy Zakariás és a Jelenések Könyve valóban Isten tervét írná le, melyet Kronosnak, Methosnak, Silasnak és Caspiannak kellett volna végrehajtania?
Methos végül meggyőzte magát, hogy Istenhez beszél, (vagy megőrült, és akkor ebben az esetben a különbség végül is nem számított) és akár hangosan is megkérdezheti.
Azonban Isten legcsekélyebb figyelmét sem fordította már Methos-ra. - Nincs Hét Pecsét. - folytatta Isten. - És a Hét Pecsét nélkül... nincs sáskajárás, nincsenek földrengések, nincsenek vérré változó tengerek! - ordította. - A Jelenések Könyve már nem több egy darab papírnál, neked és az erkölcsös MacLeod barátodnak köszönhetően, - panaszkodott. - Mondd meg nekem, hogy támogassam a híveimet, amikor még egy olyan egyszerű dolgot sem tudok véghezvinni, mint a Döntő Csata! - fejezte be Isten, már-már hisztérikus hangon.
- Nos... én... uh... bocsánatot kérek, hogy keresztülhúztam a terveidet. - hebegte Methos, félelemmel telve, ahogy felfogta a hallottakat. - De egészen pontosan mit akarsz tőlem, mit tegyek?
Isten egyszeriben elnémult. Mit tehetne Methos ezzel az egésszel kapcsolatban?
- Visszajövök. - mondta Isten, ezzel eltűnt.



Isten a mennyországban ült aranytrónusán, a háttérből mennyei zene hallatszódott, hosszú fehér haja és köpenye ringatózott a szellőben, és a körmeit lakkozta. Ma éppen egy új színt próbált ki, gyöngyház-ezüstöt vagy valami ilyesmit, de nem tudott a körmeire koncentrálni, egyre csak ez a Lovas probléma járt a fejében.
Isten úgy gondolta, hogyha csupán egy Lovas maradt, akár a Halál is lehet az. De Éhínség, Dögvész és legfőképpen Háború nélkül, Halál eléggé unalmas lett volna. Arról a tényről már nem is szólva, hogy amióta Duncan MacLeod körül lóg eléggé szerencsétlen módon kezdett becsületessé válni. MacLeod... az a bosszantó, önelégült szarh... Ha Isten nem lett volna Isten, most kísértést érzett volna, hogy valami hozzá méltatlan dolgot gondoljon a férfiról.
Hát sohasem olvasta Mátét? Ne ítélkezz, hagyd Istenre, majd Ő fenéken billent?!?!?
Most, hogy Isten jobban belegondolt, MacLeod éppen annyira - ha nem jobban - felelős volt a három lovas idő előtti haláláért, mint Methos. MacLeod... szálka volt Isten szemében. Ideje volt, hogy megtanulja a leckét. Isten elmosolyodott magában.
- Methos, - szólalt meg hangosan Isten. - van egy ötletem...



Methos levegő után kapkodva rontott be a dódzsó-ba. A Szerencsekerék stúdiójától egészen idáig rohant, mivel Isten éppen egy bonusz-forgatás kellős közepén lépett vele kapcsolatba, aminek következtében a férfi elveszítette a tízezer dollár értékű díjat. Azonnal megérezte a másik halhatatlan jelenlétét, és Methos megkönnyebbülten látta, ahogy a férfi kilép az irodából.
- Methos, mit csinálsz itt? - kérdezte MacLeod kissé hidegen. MacLeod udvarias volt Methos-szal szemben a nem is olyan régi bordeaux-i kalandjuk után, de barátságuk még nem érte el azt a szintet, amilyen valaha volt. MacLeod még midig nem bízott a férfiban, bármilyen tervvel készült is előállni.
- MacLeod... a segítségedre van szükségem. - zihálta Methos miközben megpróbálta kifújni magát. - Rémálom... a könyvtárban... égő csipkebokor... Isten beszél... nagyon bosszús... elég, Methos hagyd abba a fecsegést.
MacLeod összevont szemöldökkel bosszankodva próbálta meg megérteni az össze-vissza beszédet, melyet Methos szájából hallott. - Az Isten nevében, mit akarsz mondani?
- Pontosan. - mondta Isten.
- Pontosan mi, Methos? - kérdezte MacLeod.
- Az én nevemben próbál meg szólni. - mondta Isten.
- Hogy csinálod, Methos? - kérdezte MacLeod szemöldök-ráncolva, ahogy először észrevette, hogy Methos ajkai nem mozognak, amikor beszél.
- Nem Methos beszél hozzád, hanem Isten. - felelt Isten.
- Isten. - MacLeod felhorkant. - Most túl messzire mentél, Methos! - És ezzel MacLeod megfordult és visszament a dódzsó irodájába, becsapta az ajtót. Methos felsóhajtott.
Tudhatta volna, hogy MacLeodnak szüksége van valamilyen jelre, mielőtt beleegyezik a tervbe. És úgy tűnt, hogy Isten mostanában eléggé rossz hangulatban van. Methos úgy határozott, hogy inkább nem várja meg, amíg Isten esetleg eldönti, hogy jégesőt fakaszt a dódzsó-ban és felégeti azt.
- Nem baj, ha én most lelépek? - kérdezte Methos.
- Nem probléma. - felelte Isten mosolyogva. - Csak legyél Joe-nál, ma éjfélkor. MacLeod ott lesz.
- És én is. - Methos megfordult odament a dódzsó kétszárnyú ajtajához, azután kilépett az utcára. Mielőtt a külső ajtó becsukódott volna mögötte zümmögést hallott és valami elrepült a meglepett halhatatlan arca előtt. Odakapott, az leesett a földre majd a férfi előrehajolt, hogy megvizsgálja. Valamifajta rovar volt, olyasmi, mint a szöcske, de nem ugyanaz.
Egy sáska, ismerte fel Methos. Úgy látszik, az Úr rejtélyes módon dolgozik. gondolta, és bármennyire próbálta, nem tudta visszaszorítani magában a feltörő röhögést, ahogy felegyenesedett és lesétált a dódzsó lépcsőjén.



Joe már majdnem befejezte az esti előadását, amikor észrevette, hogy MacLeod belépett a bárba. A zenész folytatta az éneklést, de a Figyelő nem tudta nem észrevenni, hogy MacLeod milyen szokatlan öltözékben jelent meg: öltönyt és nyakkendőt viselt, és még egy kalap is volt rajta. Megjelenését egy sötét napszemüveg egészítette ki, bár már éjszaka volt. Joe remélte, hogy MacLeod elmondja neki, mi folyik itt, így majd pontosan be tudja vezetni a Krónikájába. MacLeod egyenesen a bárpulthoz ment és egy whiskyt rendelt Mike-tól. Mike odatette elé az aranyszínű folyadékot a pultra, és MacLeod egyetlen korttyal kiürítette a pohár tartalmát. Egy kicsit felköhögött, ahogy az alkohol végigégette a torkát, és intett Mike-nak, hogy töltse tele újra.
A délutáni események tükrében MacLeod-nak tényleg szüksége volt egy-két italra, vagy talán még többre is - éppen annyira, hogy eltompítsa az emlékeket, de azért azt ne kockáztassa, hogy esetleg kudarcot vall. MacLeod a katonás rendben álló whiskys-üvegek közt egy sáskára emlékeztető dolgot pillantott meg a szeme sarkából. Félelem hullámai söpörtek át rajta, de mielőtt elhatalmasodhatott volna rajta a pánik, szerencsére megérezte egy másik halhatatlan jelenlétét. MacLeod éppen időben fordult meg, hogy lássa, amint Methos belép a bárba. Joe szintén észrevette a másik halhatatlant. Furcsamódon Methos is sötét öltönyben volt, nyakkendővel. Mac nem volt olyan szokatlan látvány ebben az öltözékben, de Joe eddig még sohasem látott senkit, aki kényelmetlenebbül érezte volna magát a ruháiban, mint Methos most, ebben a pillanatban. És persze a kalap egyikük megjelenésén sem javított túl sokat. A sötét napszemüveg pedig teljességgel nevetséges volt a napnak ebben a szakaszában. Joe tovább tanulmányozta a két halhatatlan a színpadról, ahogy azok pár szót váltottak egymással a bárnál.
Mindketten levették a kabátjukat, Mike-ra bízták őket, majd elindultak, és átvágtak a tömegen. Most, hogy így együtt látta őket ebben az öltözékben Joe-nak az jutott az eszébe, hogy úgy néznek ki, mint a... Blues Brothers?
- Joe, - suttogta Isten Joe fülébe. Joe a zeneszám kellős közepén akadt el, az égi hang hallatán. - Vezesd azokat a Krónikákat pontosan és rendben. - javasolta Isten. - A következő kiadásban tervezek egy 'Joe Könyve' című fejezetet. - mielőtt Joe elgondolkozhatott volna azon, hogy mi történik, MacLeod és Methos végleg megszakították az előadását.
- Mi folyik itt? - kérdezte Joe, ahogy Mac és Methos felléptek a színpadra.
- Sajnálom, Joe, - mondta Methos, ahogy belépett a reflektorfénybe és kivette a mikrofont Joe kezéből. - de... isteni küldetésben járunk.



Sátán és a szolgái felnéztek a Joe bárjában kibontakozó jelenet láttán.
- Az Apokalipszis előidézői, a Blues Brothers? - kérdezte az egyik démon, miközben alig tudta visszatartani, magát, nehogy a vigyora kiüljön az arcára.
- Nem úgy tűnik, mint ami félelmet lop az emberek szívébe. - értett egyet vele Belzebub, mire az egész csoport röhögésben tört ki. A Sátán azonban nem nevetett a démonjai viccein. A Sátán már előre látta mindannyiuk bukását, amint az a két férfi elfoglalta a helyét a színpadon. A Végső Csata, pár kisebb változtatással Isten eredeti kinyilatkozatásában, hamarosan kezdetét veszi.
- Mi a baj? - kérdezte Belzebub, ahogy észrevette urának kedvetlenségét.
- Attól tartok, itt van az Apokalipszis. - felelte a Sátán.
- Miért? Mert néhány halhatatlan zenei karriert akar kezdeni? - kérdezte Belzebub.
A Sátán mély lélegzetet vett és összegyűlt híveit tanulmányozta. Végül előállt a szörnyű hírrel:
- Még nem hallottátok őket énekelni.

Vége
Hozzászólások
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
Értékelés
Csak regisztrált tagok értékelhetnek

Jelentkezz be vagy regisztrálj

Még nem értékelték
A történetek nem publikálhatók máshol a szerzők/fordítók előzetes engedélye nélkül!
A Hegylakó és a sorozat karakterei a Rysher tulajdonában vannak, mi csak kölcsönvettük őket.
Ezek a történetek nem pénzszerzési célból készültek, csupán a kedves Olvasó szórakoztatására.

Powered by PHPFusion YOSK by PHP-Fusionmods.be v6.01.18 © 2005-201771133 látogató