Hegylakó: történetek
Kezdőlap Fórum Keresés Kapcsolat Linkek GYIK 2017. 23 July 20:41:54
Változások (House)
Fáj.
Ez volt az első gondolat, ami az eszembe jutott.
A második az, hogy hiszen akkor (még) élek...
Lassan kinyitottam a szemem. Szinte teljesen sötét volt, de a derengő félhomályban azért ki tudtam venni egy kórházi szoba körvonalait. A felbukkanó emlékekből lassan összeállt a kép, bár úgy rémlett, hogy mielőtt elszakadt volna a film, még délelőtt volt... ráadásul sokkal jobban éreztem magam, mint most.
Most úgy fájt a fejem, mintha maga Keith Moon dobolt volna odabent, a nyakam a változatosság kedvéért szintén fájt, és amikor megmozdítottam, égető érzés hasított belé. Az oldalam, ahol az az őrült először meglőtt, nem fájt. Csak amikor levegőt vettem.
Tudtam! Tudtam, hogy rossz ötlet a betegekkel beszélni! Lám, hová vezetett...
Behunytam a szemem, és egy mély lélegzetet vettem. Türelmesen vártam, hogy enyhüljön végre a fájdalom.
Már éppen folytattam volna a leltárt, amikor váratlanul valami rendkívül furcsa dolgot vettem észre.
A lábam...! A lábam határozottan nem fájt! És nem azért, mert a testem többi részében jelenlévő fájdalom elterelte róla a figyelmem. Gyanakodva nyújtottam ki a kezem, és megtapogattam a lábaimat. Megvolt mindkettő. Hiánytalanul. Megmozgattam a lábujjaimat. Mind a tíz megvolt abból is. Csak a combomban érzett fájdalom tűnt el.
Lehet, hogy tévedtem, és mégis meghaltam...?
És ha így történt, akkor ez itt most vajon a mennyország vagy a pokol...?
Nem mintha akkor már nem lenne abszolút mindegy...
A három évvel ezelőtti műtét óta még sohasem ébredtem arra, hogy nem fáj a lábam. Mi a fene folyik itt?
Egyetlenegy mód volt rá, hogy kiderítsem, de előbb még... Lefejtettem magamról az EKG, EEG és még egy csomó más, E-betűvel kezdődő műszer elektródáját és csöveit. Az őrült sípolást és fütyülést, mely mind azt volt hivatott jelezni, hogy az életfunkcióim leálltak, egyetlenegy határozott mozdulattal elhallgattattam, majd felkapcsoltam a lámpát.
Amikor már nem hunyorogtam az éles fényben, és úgy éreztem, hogy fel tudnék kelni anélkül, hogy az ágyamat körülvevő maradék műszerállomány jelentős részét magamra rántsam, megpróbáltam felülni. Azután vártam egy kicsit, amíg a kórházi szoba elvesztette hullámvasút jellegét, és ismét kórházi szobára nem emlékeztetett. A racionálisabb énem azt súgta, csengessek nővérért, de a makacsabb felem szokás szerint elhallgattatta.
Gondoltam, teszek pár lépést a szoba túloldalán lévő, hívogató mosdóajtóig.
Az ágy szélére csúsztam, és bár az oldalam határozottan tiltakozott, sikerült megtennem anélkül, hogy elájultam volna.
A lábam még ekkor sem fájt. Valami nagyon nem stimmelt.
Felhúztam a kórházi köntösöm, és szemügyre vettem a sebet az oldalamon, majd megtapogattam a nyakam, ahol a második lövés ért. Ha csak egy centivel is arrébb talál el, akkor nem üldögélnék most itt. Óriási szerencsém volt.
Bár egyesek szerint, bizonyára ez is csupán nézőpont kérdése...
Mindenesetre, bárki volt is az orvosom, szép munkát végzett. Mindig is azt vallottam, hogyha egyszer már lelöveti magát az ember, akkor azt lehetőleg kórházban tegye.
Igaz, nem bántam volna, ha nem nekem kell ezt bebizonyítanom... csupán abban bízhattam, hogy a jövőben legalább ebből nem kell rendszert csinálnom...
A seb állapotából és a már-már szakállá terebélyesedett borostámból ítélve két, maximum három napig lehettem kiütve.
- Doktor House! - csattant fel egy erélyes hang. A Princeton-Plainsboro oktatókórház főnővére, Brenda állt az ajtóban. - Még nem lenne szabad felkelnie!
- Én is örülök, hogy látom. - villantottam rá egy fájdalmas grimaszt. - Ne aggódjon, csak a mosdóba igyekszem. - tettem hozzá. Bár az, hogy igyekszem, enyhe túlzás volt. Jelen állapotomban egy reumás csiga is könnyedén megelőzhetett volna.
- Rendben van, ha semmiképp sem akar ágyban maradni, akkor hozok egy...
- Eszébe ne jusson! A mosdót fogom használni. - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon. - Hol van Cuddy? - kérdeztem, de addigra Brenda ugyanolyan váratlanul, ahogy megjelent, eltűnt. Ha nem hallucináltam őt, akkor jobb esetben Cuddy-ért ment, rosszabb esetben segítségért, hogy engem visszatuszkoljanak az ágyba.
Bárhogyan is, de időt nyertem.
A fájdalomtól sziszegve konstatáltam, hogy a morfium hatása lassan, de biztosan múlik... mit nem adtam volna most egy pár szem Vicodinért cserébe...
A gondolatra megint belém hasított a felismerés, hogy egyáltalán nem fáj a lábam.
Beszélnem kell Cudy-val.
És az orvosommal is.
Valamit nagyon elszúrtak...
Bemértem az ajtót, és óvatosan felálltam. Ahogyan arra számítottam is, azonnal szédülni kezdtem, és az utolsó pillanatban kaptam el az infúzióállványt. Amikor már nem forgott körülöttem a világ, egy új haladási módszert kifejlesztve először megtoltam az állványt, rátámaszkodtam, majd néhány csoszogó lépést megtéve már jelentős távolságot sikerült megtennem. Ezzel a tempóval legalább a reumás csigát biztosan magam mögött hagytam volna.
- Nem is annyira nehéz. - mormoltam magam elé összeszorított fogakkal, ahogy a fájdalom egy újabb hulláma végigsöpört rajtam.
Néhány - az elsőhöz hasonlóan kivitelezett - lépés után már nem lett volna többé értelme visszafordulni. Bár egy rövid időre a szoba ismét a feje tetejére állt, a mosdó ajtaja pont ugyanolyan messze volt, mint az ágy. Ennyi erővel akár tovább is mehettem.
Néhány perccel később, szenvedéseim jutalmaként, végre elértem a mosdóba. Miután teljesítettem, amit a természet követelt, nem voltam benne egészen biztos, hogy egymagam vissza tudnék menni az ágyhoz anélkül, hogy valahol félúton össze ne essek. Ezért úgy döntöttem, inkább itt fogom megvárni Cuddy-t, Brendát és bárki mást, aki veszi magának a fáradtságot, hogy az éjszaka kellős közepén meglátogasson.
Ahogy belepillantottam a mosdó falán függő tükörbe, végigsimítottam az arcomon. Sápadt és nyúzott voltam. Pont olyan szarul néztem ki, ahogy éreztem magam. Ettől ugyan nem lettem sokkal jobban, de valahol mégis elégedettséggel töltött el...
- House? - hallottam meg Lisa Cuddy hangját.
Halvány mosoly futott végig az arcomon, és leültem az egyetlen ülőhelyre.
- Cuddy! Kerülj beljebb az én kis... mosdómba. Az én mosdóm a te mosdód. Használhatod a fogkefémet is. - ajánlottam fel vigyorogva.
Cuddy kissé bizonytalanul lépett be a parányi helyiségbe, és miután tudatosult benne, hogy minden öltözékem a kórházi köntös, igyekezett mindenhová nézni, csak rám nem.
- Jól vagy? - kérdezte. Szemmel láthatóan zavarban volt.
- Remekül. - hazudtam. - Remélem, valaki lelőtte a fickót. - tettem hozzá, és egy pillanatra magam is meglepődtem, milyen komolyan gondoltam, amit mondtam. Ne árts. Mondja a Hippokratészi eskü. Ez vajon arra is vonatkozik, aki két golyót eresztett az emberbe?
- Nem. Sajnos elmenekült. - Cuddy sajnálkozó hangja egyaránt szólhatott annak, hogy legszívesebben ő is kitekerte volna a fickó nyakát és annak is, hogy ő volt ennek a kórháznak a vezetője, így a felelősség az övé volt. Az, hogy egy fegyveres őrült csak úgy besétálhatott, és lepuffanthatta a legjobb orvosát, majd sértetlenül elsétált, sokat elárult a biztonsági protokollról...
- Nagyszerű. - mormoltam magam elé. - Megsérült más is? - halványan rémlett, hogy a fickó Cameront, Foremant és Chase-t is sakkban tartotta a pisztolyával.
- Nem, mindenki jól van... - rázta meg a fejét Cuddy. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Volt nekem eddig is problémám elég. És különben is. Nem néz ki valami túl jól az ember életrajzában két-három halott munkatárs... hacsak nem nagyon öregek már... Cuddy hangja visszarángatott a jelenbe. - Tiltakoztak ugyan ellene, de egyenesen hazaküldtem őket. Most szabadságon vannak.
Figyelmesen végigmértem Cuddy-t. Lehet, hogy lelőttek, fájdalmaim voltak, és nem voltam formában. De a hazugságot és a titkolózást félholtan is felismertem. És a hatodik érzékem azt súgta, Lisa Cuddy valamit titkol előlem.
- Nem gondolod, hogy ideje elmondanod, mit történt? - kérdeztem halkan. Cuddy tágra nyílt, ártatlan szemekkel nézett vissza rám. - Mi történt a lábammal?

Vége(?)
Hozzászólások
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
Értékelés
Csak regisztrált tagok értékelhetnek

Jelentkezz be vagy regisztrálj

Még nem értékelték
A történetek nem publikálhatók máshol a szerzők/fordítók előzetes engedélye nélkül!
A Hegylakó és a sorozat karakterei a Rysher tulajdonában vannak, mi csak kölcsönvettük őket.
Ezek a történetek nem pénzszerzési célból készültek, csupán a kedves Olvasó szórakoztatására.

Powered by PHPFusion YOSK by PHP-Fusionmods.be v6.01.18 © 2005-201769649 látogató