Hegylakó: történetek
Kezdőlap Fórum Keresés Kapcsolat Linkek GYIK 2017. 25 September 22:51:07
Egy tökéletes nap? (House)
# 1. "Sose tulajdonítsd a rosszindulatnak azt, ami butasággal is megmagyarázható."

-... ellenkező esetben minden, amit mond felhasználható ön ellen a bíróságon. Joga van ügyvédet fogadni, amennyiben nem él ezzel a jogával, az állam hivatalból kirendel egyet. Megértette a jogait?
- Tényleg szükség van erre? - kérdeztem a motorom mellett egyensúlyozva. Ami hátrabilincselt kézzel, és bot nélkül nem is volt annyira egyszerű. - Nem tudom, észrevette-e, de nem igazán tudnék elszaladni... - fűztem hozzá gunyorosan, de megjegyzésemért cserébe csupán egy hideg pillantást kaptam.
Igaz, ami igaz: a lázmérő-incidens óta valószínűleg nem szerepelt a nevem a nyomozó által Leginkább Kedvelt Személyek Listáján.
Viszont ez most már legalább kölcsönös volt.
Láttam a nyomozón... mi is volt a neve? Tripper? Hmm, legalább olyan kellemetlen... Tritter? Igen, ez az. Szóval, láttam Tritteren, hogy képes lett volna itt állni a válaszomra várva akár az örökkévalóságig.
- Megértette a jogait? - ismételte meg nyugodtan a kérdést.
- Igen, megértettem. - bólintottam végül, csakhogy történjen már valami.
Tritternek több se kellett, keményen megragadta a karom, és a rendőrautó felé terelt.
Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet felbosszantani egy zsarut. De hát honnan a fenéből tudhattam, volna, hogy zsaru?!
Bár, hogy őszinte legyek...
...valószínűleg, ha tudtam volna, sem érdekelt volna.
- És mi lesz a motorommal? - pillantottam hátra aggódva. A lámpák alatt parkoló járgány feltűnőbb helyen már nem is állhatott volna. Csak úgy kiáltott az ember után: gyere, vigyél magaddal!
- Vagány rendőrautó. - vont vállat Tritter. - Csak a gyanúsítottnak van benne hely.
- Nagyszerű. - mormoltam magam elé. A saját szavaimat vágja a fejemhez. Még egy okkal több, hogy utáljam a fickót. Arról az apróságról már nem is beszélve, hogy az utolsó pár szem Vicodinom épp egy perce vándorolt át az én zsebemből az ő egyik apró műanyagtasakjába. Már a gyógyszer hiányának gondolatától is sajogni kezdett a lábam.
- Vigyázzon a fejére. - figyelmeztetett Tritter, bár minden bizonnyal csak a rutin szólt belőle. Kizártnak tartottam, hogy valóban a testi épségem miatt aggódott volna...
Kinyitotta a rendőrautó ajtaját, beültetett a hátsó ülésre, majd komótosan visszasétált a vezetőüléshez.
Lassan kezdtem felfogni, ezt az egész, hihetetlennek tűnő helyzetet, amiről az ember általában azt gondolja, hogy csak másvalakivel történhet meg, de vele nem. A francba.
Nagyon úgy tűnt, hogyha csak a nyomozón múlik, hosszú éjszakának nézek elébe. Ám azzal nyugtattam magam, hogy ez csupán egy bepöccent zsaru egyszemélyes bosszúhadjárata, és amint Tritter kicsit lenyugszik, belátja, hogy ennek az egész felhajtásnak semmi értelme, én pedig gyorsan elfelejthetem ezt a kellemetlenül indult estét...
Ritkán fordult elő velem, hogy tévedtem.
Nagyon ritkán.
Az pedig még ritkábban, hogy ekkorát.



A nyomozó nem szirénázott, nem is villogott. Egyáltalán nem siette el a dolgot.
Ráérősen csordogált az esti forgalommal, én pedig percről percre kényelmetlenebbül fészkelődtem, ahogy a karjaim elzsibbadtak. Ráadásul a lábam is egyre inkább kezdte felhívni magára a figyelmet. Most még csak kellemetlen volt, de tudtam, hogy ez csak a kezdet és a Vicodin nélkül néhány órán belül komoly gondban leszek.
Egy pillanatra elkaptam a tekintetét a visszapillantó tükörben, és a pillantása láttán megértettem, hogy mondhatok bármit, azzal csak felesleges köröket futok. Nem fogok tudni észérvekkel hatni rá. Tritternek esze ágában sem volt visszaadni a Vicodint, legyen szó akárcsak egyetlen tablettáról is.
Sakk-matt.
- És mondja csak, eldicsekedett már a kollégáinak a kis afférjával, a lázmérővel?



Legalább háromnegyed órán át sétakocsikáztunk a városban, mielőtt megérkeztünk a princetoni őrsre, pedig normális körülmények között körülbelül negyedóra lett volna csak az egész út.
Ha tegnap valaki azt mondja, hogy ma este letartóztatnak, és utána minden vágyam az lesz, hogy lehetőleg minél hamarabb odaérjek a rendőrségre, hát körberöhögtem volna, és személyesen utaltam volna be a harmadikra. A pszichiátriára.
A helyzet viszont most az volt, hogy majdhogynem hálás voltam Tritternek, amikor bekanyarodott az ominózus épület elé. Majdhogynem.
Tritter hátrasétált, kinyitotta az ajtót, majd hátralépett: azt gondolta, egymagam is ki tudok szállni a kocsiból.
Csalódnia kellett.
A lábamat egyáltalán nem tudtam rendesen kinyújtani hátul, és a hosszú zötykölődés sem tett jót neki. Esélyem se volt, hogy anélkül szálljak ki, hogy bohócot ne csináljak magamból, így - arra számítva, hogy a nyomozónak előbb fogy el a türelme, mint nekem - nem mozdultam.
Egy rövid ideig csak kölcsönösen méregettük egymást.
- Ott akar éjszakázni? - elégelte meg végül Tritter a helyzetet.
- Nekem itt is ugyanolyan jó, mint máshol. - vágtam rá habozás nélkül.
Tritter nem vitatkozott tovább, egyszerűen megragadta a kabátom, és egy határozott mozdulattal "kisegített" a rendőrautóból.
A kora délutáni események tükrében azt hiszem, igencsak komoly problémái lehettek, ha egyetlen szórakozása, hogy nyomorékokat aláz meg... Ezt hangosan is a tudomására hoztam, hiszen okos ember más kárán tanul. Ám mintha csak a falnak beszéltem volna.

A rendőrőrsre egy sor széles, szürke gránitlépcső vezetett fel.
Kizárt dolognak tartottam, hogy jelen állapotomban önszántamból megmásszam őket.
- Ha levenné a bilincset, mindkettőnknek sokkal könnyebb lenne... - javasoltam előzékenyen, hiszen korábban valahol azt hallottam, a nehéz gyermekkor sokmindenre magyarázat...
Ne mondja nekem senki, hogy nem adtam legalább egy esélyt...
- Hogyne. Leveszem a bilincset. - felelte szolgálatkészen a nyomozó. - Odabent. - fűzte hozzá, és közben egyenesen a rámpás, kripliknek fenntartott bejárat felé terelt. - Előírás szerint.
Hátrabilincselt kézzel, és a bot nélkül még az enyhe rámpán is csak nehézkesen tudtam felmenni. Mire a bejárati ajtóhoz értem, már szívből reméltem, hogy most az egyszer tévedtem, és Tritter tényleg összeszedett egy fertőzést, ami rövid időn belül maradandó károsodáshoz és komoly szövődményekhez vezet... Mondjuk, 5 perc? Hmm? Valaki?!



Ahogy beléptem az épületbe egy hosszú teremben találtam magam, ami íróasztalokkal volt telezsúfolva, de látótávolságban csak két asztalnál ültek.
Az egyik, egy egyenruhás, fiatal zsaru, a másik három asztallal arrébb egy öregebb és testesebb, utcai ruhát viselő alak. A fiatalabb a számítógépén pötyögött egy jelentést, az idősebb pedig éppen papírmunkát végzett, mélyen elmerült az előtte heverő aktakupacban.
Mindketten felnéztek, ahogy elhaladtunk mellettük, és odabiccentettek a nyomozónak, aki ráérősen megszólította az idősebbiket.
Kihasználtam az alkalmat, amíg cseverésztek, és pár pillanatra nekidőltem az egyik üres íróasztal szélének. Persze, mondanom sem kell, hogy Tritter még ekkor sem vette le rólam a bilincset. Bár válltól lefelé már mindkét karom elgémberedett és hasogatott, ahogy egyre nőtt a lábamban a fájdalom, egyre kevésbé izgatott a karom állapota.
- Kell segítség, Michael? - ajánlkozott végül az öreg zsaru.
Tritter csak megrázta a fejét, és néhány perccel később a termen és egy rövidebb folyosón keresztülhaladva az épület hátsó részében kötöttünk ki.
A folyosóról kétoldalt szobák nyíltak, ahonnan járkálás és beszélgetés zaja szűrődött ki. A legtöbb irodában hivatalnokok dolgoztak, a maradékban rendőrök. Tritter kinyitotta a legutolsó ajtót, én pedig egy pillanatra megtorpantam.
- Gyerünk, menjen be. - szólt a nyomozó, amikor észrevette, hogy megálltam a bejárat előtt. - Hiszen ez az, amit akart, nem igaz?
Hiba volt, hogy nem léptem be azonnal. Habozásom azt a benyomást kelthette Tritterben, hogy félek, és ezt nem akartam. De ha most bementem volna, úgy tűnt volna, mintha engedelmeskednék neki, és azt sem akartam.
Vártam néhány pillanatot, és tökéletes időzítéssel beléptem, éppen mielőtt másodszorra is felszólított volna.
Egy kis helyiségben találtam magam: az összes berendezési tárgy egy asztal és négy szék volt. Mindegyiket csavarokkal rögzítették a betonpadlóhoz. Színben minden egyes darab ment a falak színéhez. Szürke volt, és az egész - feltehetően szándékosan - rendkívül nyomasztó érzést keltett.
A bejárattal szemben szinte a teljes falat elfoglalta egy tükörablak, mellette pedig egy sárga telefon függött. Az asztalon egy mappa, és nyomtatványok hevertek.
Tritter végre úgy döntött, itt az ideje, hogy megszabadítson a bilincstől. Megkönnyebbülten masszíroztam meg a csuklómat.
- Mondja, maga mindent úgy csinál, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva? - érdeklődtem. A klímaberendezés hangosan zakatolt, valószínűleg végnapjait élte, és annyira lehűtötte a helyiséget, hogy még a dzsekimben is megborzongtam. - Unalmas lehet az élete. - jegyeztem meg.
- Üljön le. - intett a nyomozó a szék felé. Ha nem mondta volna, akkor is helyet foglaltam volna, mivel semmi kedvem nem volt tovább ácsorogni. A lábam már enélkül is folyamatosan nyilallt.
Ő maga az asztal sarkára telepedett, és mint akinek az égvilágon semmi más dolga nincs, előhalászott a kabátzsebéből egy nikotinos rágót, lehámozta róla a papírt, és a szájába dobta.
- Be fogom bizonyítani, hogy gyógyszerfüggő... sőt, sokkal rosszabb. - kezdte.
- Ugyan már! Ezzel az egésszel csupán azt bizonyítja, hogy fájdalomcsillapítók hatása alatt álltam, amikor lekapcsolt! - csattantam fel ingerülten. Nem tudtam tovább leplezni a türelmetlenségem. A lábam egyre jobban fájt, és ahogy nőtt a fájdalom, csökkent az ingerküszöböm.
Tritter mintha meg se hallotta volna a kitörésem. Továbbra is az asztal szélén ült, fölém magasodva. Az ölébe húzta az asztalon heverő mappát, elővett egy tollat az ingzsebéből, és miután meggyőződött róla, hogy ír, felnézett.
- Mielőtt felveszem a jegyzőkönyvet, kíván beszélni az ügyvédjével, vagy szeretné, ha hivatalból kirendelnének...
- Nem kívánok. - vágtam közbe türelmetlenül. Szerettem volna már túl lenni ezen az egészen. - Nincs szükségem ügyvédre.
- Ahogy gondolja. Akkor kezdjük is el. Neve?
- Bond. James Bond.


# 2. "Ne tulajdonítsd butaságnak azt, ami a tudatlanság miatt is lehet."

Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet, hogy nem kértem ügyvédet? Egy profi ügyvéd másfél perc alatt lyukat beszélt volna a zsaruk hasába, és ugyanannyi időn belül kint is lehettem volna... A kórháznak telne rá, hiszen Cuddy nemegyszer bebizonyította már, milyen értékes vagyok a számukra... Tritter hangja zökkentett ki a tűnődésemből. Azt hittem, rosszul hallok.
- Nem tarthat bent egész éjszaka... - tiltakoztam, bár a hangom saját magam számára sem tűnt túlságosan meggyőzőnek. Kezdett nagyon elegem lenni a mai napból, és semmit sem szerettem volna jobban, mint hazamenni és néhány nagy pohár whisky segítségével elfeledkezni mindenről.
- Ó, dehogynem. New Jersey törvényei szerint a letartóztatást követően huszonnégy órán át jogomban áll benntartani, majd a vádemelést követően bíróság elé idézni. - közölte Tritter önelégülten, azonban akár a mosolya, más arckifejezése sem ért el a szeméig.
Sakk-matt, mi?
- Beszélni akarok az ügyvédemmel. - közöltem a nyomozóval habozás nélkül.
- Adja meg a számát, mi tájékoztatjuk, és felvesszük vele a kapcsolatot. - adta tudomásomra Tritter a sablonszöveget anélkül, hogy rám pillantott volna. - Joga van ezenkívül egy hozzátartozóját vagy ismerősét értesíteni arról, hogy letartóztattuk. - tette hozzá nagylelkűen és a szemközti falon függő telefonkészülék felé bökött.
Valami oknál fogva a szájzárat kapott buldog képe ugrott be nekem a nyomozóról. Az a fajta kutya, amelyik inkább hagyja, hogy agyonverd, de képtelen elereszteni a zsákmányát, legyen az egy ártalmatlan játék, vagy egy másik élőlény.
- Ebben az esetben szükségem lesz a gyógyszeremre. - közöltem.
- Semmi akadálya. - bólintott Tritter.
Éreztem, hogy már a Vicodin gondoltára is elönt a megkönnyebbülés. Várakozóan néztem a másikra, de a férfi megrázta a fejét.
- Sajnálom. Azt hiszem, nem fejeztem ki magam elég világosan. Megkaphatja a gyógyszerét, amint ellenőriztettük egy orvossal... - az órájára pillantott. - Mivel már elég késő van, attól tartok ez sajnos beletelhet pár órába. - egy pillanatra elhallgatott. - Hogy őszinte legyek, nem hinném, hogy holnap reggel előtt rendelkezésünkre állna bármelyik kollégája is.
Ha a pillantással ölni lehetett volna, Tritter biztosan holtan esett volna össze előttem.



Néhány perccel később Tritter ismét megbilincselt, és kivezetett a kihallgatószobából.
Mintha legalábbis képes lettem volna elfutni előle...
Eleinte nem tudtam eldönteni, hogy a nyomozó egyszerűen csak buta, vagy egy szadista állat, aki élvezi azt a kevés hatalmat, amit a jelvény mögé bújva kapott. Most már azonban - ahogy telt az idő - egyre inkább hajlottam az utóbbira.
Újabb folyosón haladtunk át, egészen az előzetesben lévők számára fenntartott helyiségig.
Beléptem az ajtón, Tritter utánam. Körülnézem, és igyekeztem elterelni a figyelmem a fájdalomról a lábamban. Sem az üldögélés, sem a járkálás nem tett neki jót.
Az őrszoba egyik oldalán, faltól-falig, egy sor ketrec állt. A rácsokkal borított ablakok mellett mindegyik ketrecben két, igen kényelmetlennek tűnő, betonpadlóhoz csavarozott szék állt, ágy sehol.
Remek.
Persze, nem számítottam vörös szőnyegre és hasonlókra, de azért egy priccs jól jött volna a lábamnak, ha már valóban itt kell töltenem az éjszakát...
Enyhe fertőtlenítőszag csapta meg az orromat, a betonpadló vizesen tükrözte a fluoreszkáló fényeket. A helyiség legvégén egy cingár zsaru éppen a cellákat mosta: a víz a rácsok között és a lefolyókon ömlött kifelé.
Ahogy közelebb értünk hozzá, felnézett, és üdvözölte Trittert. Futólag engem is végigmért, és észrevehetett a pillantásomban valamit, mert megszólalt:
- Legyél hálás érte, hogy egyáltalán vizes. Legtöbbször csak hétvégi piásokat szoktunk itt tartani.
Tritter levette a bilincset, és kollégája felé fordult.
- Úgy látom, a középső zárka már rendben van.
A cingár zsaru bólintott, valahonnan előhúzott egy műanyag dobozt és az orrom elé nyomta.
- Vedd le a cipőt, övet, minden ékszert, nyakláncot, órát.


# 3. "És ne feltételezd, hogy az ellenfeled tudatlan - amíg nem győződtél meg róla, hogy nem te vagy az."

Tritter nagydarab pasas volt, még nálam is magasabb néhány centivel, pedig én sem voltam alacsony. Mégsem hallottam a lépteit, amikor néhány óra elteltével visszajött, és csak akkor vettem észre, amikor megállt a rácsok előtt.
Hátamat a betonfalnak támasztva, a földön ültem, összehajtott kabátom pedig a térdem alá csúsztattam. Így még mindig egy fokkal elviselhetőbb volt a fájdalom, mintha a széken ültem volna. Bár aludni, Vicodin nélkül amúgy sem lettem volna képes.
Tritter éppen akkor zavart meg, amikor képzeletemben a kaliforniai tengerparton, egy bár nyitott teraszán üldögéltem a zongora előtt, és belibbent egy észbontóan csinos barna...
- Fáj?
- Mit gondol? - mormoltam, és behunytam a szemem. Semmi kedvem nem volt társalogni vele, Tritter azonban lecövekelt a zárka előtt, és úgy tűnt, mint aki az éjszaka hátralévő részét ott szándékozik tölteni.
Letöröltem az izzadságot a homlokomról, és megpróbáltam úgy helyezkedni, hogy kevésbé legyen kényelmetlen. Nem jártam túl sok sikerrel.
- Miért lett orvos? - kérdezte a nyomozó, és ez alkalommal mintha valódi érdeklődés csendült volna a hangjában.
Miért is? Kíváncsiságból? Menekülésből? Csodálatból? Lázadásból? Lelkesedésből? Odaadásból? Megfelelésből? Rajongásból?
Ránéztem Tritterre. Sok mindent mondhattam volna neki. De mivel magasról tettem a rólam alkotott véleményére, vagy arra, hogy mit gondol a munkámról nem fárasztottam magam különösebben a válasszal.
- Igazán sajnálom, ha hamis következtetéseket vont le a történtek után. - ráztam meg a fejem. - De annyira még nem állunk közel egymáshoz, hogy az élettörténetemmel untassam.
- Annyit mégis tudok, hogy a függősége előbb-utóbb valakinek az életébe fog kerülni. És több mint valószínű, hogy nem a magáéba! - tört ki meglepő hevességgel. - Semmi keresnivalója nincs az orvosi szakmában, amire csak szégyent hoz...
Nagyot sóhajtva megráztam a fejem. Mintha csak Cuddy-t vagy Jimmy-t hallanám. Íme egy újabb idióta, aki a külsőségek alapján ítél meg. Mert azt hiszi, joga van hozzá. És mindennek tetejébe még csak igaza sincs.
- Én pedig fogadni mernék, hogy még mindig hisz a Télapóban. - szakítottam félbe. - Nem minden fekete vagy fehér, nyomozó. Rólam vagy a munkámról pedig nem tud az égvilágon semmit. - jelentettem ki.
Tritter elkezdett fel-alá járkálni a zárka előtt, és akár egy önjelölt Sherlock Holmes, sorolni kezdte az érveit, miért is örül neki, hogy engem most a rácsok másik oldalán lát.
- Megsértette a törvényt. Van egy olyan érzésem, hogy nem most először. Azt is tudom, hogy titkol valamit. Ki fogom deríteni, mit. Higgye el, eleget láttam már ilyet...
- Miről beszél? - kérdeztem.
- Ha maga végezné az én munkámat, maga is tudná. - megállt, és odalépett a rácshoz. Rám nézett. - Ha mást nem is, egyvalamit azért megtanultam azalatt a húsz év alatt, amióta zsaru vagyok: mindenki hazudik.

Vége
Hozzászólások
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
Értékelés
Csak regisztrált tagok értékelhetnek

Jelentkezz be vagy regisztrálj

Még nem értékelték
A történetek nem publikálhatók máshol a szerzők/fordítók előzetes engedélye nélkül!
A Hegylakó és a sorozat karakterei a Rysher tulajdonában vannak, mi csak kölcsönvettük őket.
Ezek a történetek nem pénzszerzési célból készültek, csupán a kedves Olvasó szórakoztatására.

Powered by PHPFusion YOSK by PHP-Fusionmods.be v6.01.18 © 2005-201770464 látogató