|North|
Fekszem a tetőn, és nézem, ahogy
szálingózik a hó. Hideg a föld, kezdek kicsit fázni. És még van, aki azt mondja,
hogy a hó melegít. Nincs itt más, csak rohadt hideg. Már sötét van. Felhős az ég, nincs egy
csillag sem. Valahol megszólal egy autóriasztó. Ez a város mindig olyan
hangos... Utálom...
A vér vörösre festi a havat. Nem
szeretem a színét. Annyira végtelenül unalmas.
Kezdek remegni. Pedig nekem ezt
jobban kéne bírnom. Franc. Hideg van, a francba is! Hó megolvad az arcomon.
Érzem, ahogy a hideg lé elkezd folyni lefelé. Csíp. Könnyes lesz a szemem.
Hirtelen bukkannak fel az emlékek.
Nem szeretek ezekre gondolni, de most nem tudom kiűzni őket a fejemből. Itt van
minden, tisztán, percre pontosan.
Újra átélem, ahogy elkezdődött az
egész...
Évekkel ezelőtt történt, de
pontosan emlékszem. Április 22. Ugyanaz a napirend. Minden ugyanolyan unalmas
volt, mint az összes többi napom. Játszhattam a jófiút, miközben gyűlöltem az
egész világot...
Hazafelé az iskolából, ugyanazon az
úton. A barátaimmal sétáltam., mikor egy kocsi lassított mellettünk, engem pedig
berángattak. Hirtelen azt sem tudtam, mi történik körülöttem. Kinéztem az
ablakon... látni, hogy jól vannak-e... egy másodperc volt, amíg az arcukra
néztem. Aztán sötétség. Azt hiszem, leütöttek. De azt a pillanatot, amíg láttam
őket, soha nem felejtem el... Nagyon is jól voltak...
Egy újabb emlékkép bukkan fel. Nem
is olyan régi. Hiszen pár órája történt az egész.
Álltam a parkolóban, és néztem a
vértócsát, ami egyre nagyobb lett. Valahogy akaratlanul is mosolyra húzódott a
szám. Egy keserű mosoly...
Végeztem velük. Könyörögtek az
életükért. Felhozták a múltat... azt, hogy barátok voltunk... Gyűlöltem
mindkettőjüket. Nem éreztem mást, csak undort, mikor rájuk néztem. Remegtek a
félelemtől. Túl hamar végeztem velük. Azt akartam, hogy szenvedjenek egy
kicsit... úgy, ahogy én is szenvedtem. Miattuk. Mert elárultak engem...
Hánynom kell.
A hideg hólével együtt, valami
meleg is végigfolyik az arcomon...
Szirénázó rendőrautók hajtanak
végig a város másik végén. A hangjuk alig ér el hozzám. Tudnak róla. Gondolom,
csak most vették észre a mait. Szánalmas emberek...
Léptek közelednek felém. Ropog a
hó. Az alak megáll a fejemnél. Nem kell felnéznem, hogy tudjam, ki
az...
|Sayen|
Folyton nekem kell összeszednem
téged? Tudtam, hogy itt leszel. Mindig idejössz, ha történik valami. Elég hamar
értesültem a balhéról, amit elkövettél... Nem lepett meg a dolog. Tudtam, hogy
ha bosszút akarsz, úgysincs értelme közbelépnem...
A hóban fekszel, véres körülötted
minden. Megállok a fejednél, és lenézek rád.
- Mit csinálsz? - kérdem, mikor
látom, mennyire remegsz.
- Hó angyalt... - válaszolsz
gúnyosan, majd elvigyorodsz.
- Mondtam, hogy ne kelts feltűnést
ok nélkül. -ahogy ezt mondom, hirtelen felülsz.
- Nagyon is jó okom volt rá. -nem
látom ugyan az arcod, de tudom, hogy dühös vagy. Nem rám, hanem rájuk. -
Megöltek, ezért megöltem őket. -jelented ki. Kissé elcsuklik a hangod. Felemeled
a kezed, hogy megtöröld a szemed. Én vagyok az egyetlen, aki előtt ezt
megteszed. Senki más előtt nem vagy gyenge.
- Menjünk vissza, mielőtt halálra
fagysz, kölyök. -javaslom.
- Fogd be! -kapom válaszul, mint
már sokadszorra. - Nem vagyok kölyök! És egyáltalán nem fázom!
Persze, ezt csak dacból mondod.
Hiszen remegsz, és a ruháid is eláztak. Ki tudja mennyi ideje feküdhettél a
hóban.
- Pff... csinálj, amit
akarsz. - fordulok meg, de pár lépés után hallom, hogy te is követsz.
Magamban elmosolyodom. Nem változol. Csak egy arrogáns kölyök vagy.
A kihalt lépcsőházban tartunk
lefelé. Mögöttem jössz, pár lépéssel lemaradva.
- Rosszul vagyok... -hallom a hangod. Nem állok
meg.
- Aki ilyen sokáig fekszik a hóban,
ne számítson másra.
- Ennek semmi köze ahhoz...
-morgod. Megállsz, így én is megfordulok. - Én rossz.. rossz dolgot tettem?
-kérdezed bizonytalanul. Lehajtod a fejed, hogy véletlenül se nézhessek a
szemedbe... vagy te az enyémbe.
Sajnállak. Sajnálom ezt az egészet.
Hogy így alakultak a dolgok. Egyikünk sem érdemelte ezt.
Sóhajtok, és közelebb lépek hozzád.
- Kölyök... ma megöltél két embert.
Ha ez lett volna az első eset, azt mondom, semmit nem követtél el. De mi mind...
tudod, hogy mi mind gyilkosok lettünk. És az, hogy most jó-e, vagy rossz az
egész, magunknak kell eldönteni.
- A barátaim voltak... -mondod,
tőled szokatlanul halkan.
- Ha sajnálod, bocsáss meg nekik.
- Elárultak engem. -érvelsz. -
Miattuk történt ez... Gyűlölöm őket. De ez akkor is szar érzés... -elindulsz
lefelé a lépcsőn. Elmész mellettem, de egy pillantást sem vetsz rám. Szóval,
lezártad az ügyet.
Kiértünk az utcára, ahol hatalmas
pelyhekben kavarog a hó. Elindulsz az egyik eldugott sikátor felé. Arra van a
rövidebb út haza... már, ha lehet otthonnak nevezni azt a romos
raktárépületet...
Pár perc néma gyaloglás után
nekidőlsz az egyik ház falának, és lecsúszol a földre.
- Mi van? -kérdem, mikor odaérek
elég.
- Fázom... -jelented ki.
- Éppen ezért nem kellene leülnöd a
hóba... -forgatom meg a szemem.
- Fogd be! -morogsz - Nem
bírok járni... Hagyj itt, vagy vigyél...
Sóhajtok egyet. Egy kölyök vagy,
aki teljesen kiborít engem...
- Gyere! -nyújtom feléd a kezem...