Év, hónap, nap...

     Mióta megszülettem, furcsa dolgok történtek velem. Pontosabban, mióta újjászülettem. Ezt nem úgy értem, ahogy mindenki elsőre gondolná. Nem haltam meg előző életemben, és nem születtem meg újból a földön. Nem. Éppen, hogy nem haltam meg. Ez volt a lényeg. Megmentettek...

    Mindennek már több éve. Hogy egészen pontos legyek, tízéves voltam. Jelenleg éppen a tizennyolcat taposom. De jól emlékszem arra a napra. Kölyök koromban imádtam a focit. Gyakran játszottunk a barátaimmal.  Éppen egy meccsről tartottam hazafelé, magam előtt rugdosva a labdát. Az út mellett. Bár nem volt valami forgalmas utca, mégis tudom, hogy nem kellett volna. Bár nem az okozta a bajt. Nem volt túl sok ember arrafelé.

Le kellett mondanunk a meccset, mert elkezdett esni. Még akkor is szemerkélt az eső. Éppen egy kereszteződésnél vártam, hogy váltson a lámpa. Nem jött egy autó sem, úgyhogy elindultam. Át a piroson. Még az út felénél sem jártam, mikor fékcsikorgást hallottam. És fényt éreztem baloldalról. Majd egy lökést, és, hogy nekicsapódom egy oszlopnak.

Az első gondolatom az volt, hogy elütöttek. Nem mertem kinyitni a szemem. Aztán egy hangot hallottam.

- Nem esett baja uram?

- Nem, nem, jól vagyok. A kisfiú hogy van?

Aztán hallottam, hogy közelednek felém.

- Hívnunk kellene a mentőket? -kérdezte aggodalmasan az egyik idegen.

- Oh, nem, nem. Biztos vagyok benne, hogy jól van. -felelte a másik, egészen nyugodtan.

Akkor kinyitottam a szemem. Eleinte csak homályosan láttam.

- Jól vagy? -kérdezte az egyik. Láttam, hogy rettenetesen aggódik. Ő vezette a kocsit. Nem feleltem, csak bólintottam.

- Hogy hívnak? -kérdezte a másik, idősebb férfi.

- David Wedren. -válaszoltam. Volt valami furcsa az emberekben. Először fel sem tűnt. Aztán, szinte biztos voltam benne. Hogy képzelődöm. Vagy csak agyrázkódást szenvedtem.

- Meg tudod mutatni, merre laksz? -kérdezte az, aki majdnem elgázolt.

- Itt, az utca végén. -motyogtam, és egyre csak a fejük fölé bámultam. Legalábbis ők ezt láthatták.  De én... én valami egészen különlegeset, amiről eleinte magam sem tudtam micsoda.

Aztán hazavittek. A szüleim elsápadtak, mikor megtudták mi történt. Én nem szóltam, csak néztem. Azt, amit úgy tűnt, csak én látok, más nem. 

Számok. Számok voltak az emberek feje fölött. Mint egy kis óra. Ami folyton ját. Visszaszámlálás volt ez. Eleinte csak sejtettem mi lehet az. Találgattam. De nem beszéltem róla senkinek.

Sokáig rendben ment minden. Megszoktam, hogy minden ember felett ott vannak a számok. Tízévesen csak sejtettem, de nem tudtam mi az. Az egész akkor lett számomra világos, mikor a nagyapám meghalt. Ott voltam a halálos ágya mellett, és csak néztem a számokat a feje fölött. Egyre kevesebb, és kevesebb lett. Éjjel halt meg. Mikor a szüleim felébresztettek, már tudtam, hogy baj van. Aztán elmondták, hogy a nagyapám többé már nem ébred fel, hogy meghalt. Aztán oda vittek az ágyához, ott feküdt, mintha csak aludt volna. De a számok eltűntek.

Akkor értettem meg. Megértettem, hogy azok a számok mit mutatnak. Az emberek hátralévő életét a földön.

Nem tudtam, örüljek-e annak, hogy meg tudom mondani, ki mikor hal meg. Az volt a legrosszabb, hogy a szüleim és barátaim halálát is láttam. Nem tudtam a szemükbe nézni. Bántott, hogy ha rájuk nézek, a halálukat látom.

Megváltoztam. Nem szóltam, csak ritkán másokhoz. Kerültem az emberek társaságát. A szüleim úgy gondolták, biztosan a nagyapám halála okozta. Majd kinövöm. De nem így történt.

Pszichológushoz is vittek. Nem szóltam hozzá. Egyszer feltűnt neki, hogy a feje fölé bámulok. Megkérdezte miért. Azt válaszoltam, csak a falat nézem. Erre megkérdezte, látok-e ott valamit. Megráztam a fejem. Tudtam, hogy ha beszélek róla, orvoshoz küld. Az meg a diliházba...

Négyszer voltam nála összesen. Még várt volna vissza, de mondtam neki, hogy fölösleges. Nem értette. Három nap múlva felhívták a szüleimet, hogy ne vigyenek hozzá. Szívrohamban meghalt. Nem érintett meg a dolog.

Addigra megszoktam, hogy az emberek meghalnak körülöttem. Azon gondolkoztam, hogy vajon az az ember, aki megmentett, látta-e a számokat. Szinte biztos voltam benne, hogy igen. De én nem segítettem senkin. Ha az utcán mentem, csak ritkán néztem meg meddig él egy-egy ember.

Amikor először láttam balesetet, nem értettem mi történik. Egy biciklis ütközött egy terepjáróval. A biciklis fele fölött a számok hirtelen csökkentek le. Nem úgy, ahogy kellene. Aztán eltűntek, mikor összeütköztek. Nem vártam meg, míg kiérnek a mentők. Tudtam, hogy felesleges. Már meghalt.

Nem törődtem az ilyenekkel. Úgy gondoltam, ha meg kell halniuk, haljanak.

Mikor hazaértem, megrémültem. Apám feje fölött megváltoztak a számok. Alig egy éve volt hátra. Emlékszem, a tévét nézte. Cigizett. Amióta az eszemet tudom, mindig dohányzott. Kikaptam a kezéből a csikket, és közöltem vele, hogy orvoshoz kell mennie. Értetlenül nézett rám. Én meg egyre csak mondtam, hogy el kell mennie. Végül sikerült rávennem.

Két hét múlva megtudtuk az eredményt. Tüdőrák. Az orvosok a műétet javasolták. Én azonban tudtam, hogy felesleges.

Akkor döntöttem úgy, hogy beszélek. Elmondok neki mindent.

Elég jól fogadta. Nem tartott őrültnek. Megkérdezte, látom-e az ő életét. Bólintottam. Azt mondta, nem akarja tudni, meddig él még. Mert akkor aggódna, hogy mikor hal meg. Tudtam, hogy igaza van. Azt is kérdezte, látom-e a saját életemet. Megráztam a fejem.  Azt mondta, sajnálja, hogy ilyen nagy teher van a vállamon.  Szólt, hogy anyámnak ne beszéljek róla. Ő nem bírná ki. Ismét bólintottam.

Az az egy év, ami hátra volt az életéből, igazán békésen telt el. Én is igyekeztem minél kevesebb gondot okozni.

Utoljára azt hiszem, a temetésén sírtam. Ennek már négy éve...

Most éppen nyári szünet van.  Anyám kérésére a kórházba járok segíteni. Úgy gondolja, egy kis közösségi munka jót tesz nekem... Még csak egy hete kezdtem.  Nem szeretem. Ott a legtöbb embernek igen kevés szám van a feje fölött. Általában nem megyek az intenzív osztály közelébe, ha nem muszáj.

A kórház előtt megállok. Nagy, üvegajtaja van. Végignézek magamon. Elég átlagos a külsőm. Barna haj és szemek. Elég magas vagyok, bár azt nem tudom, hogy pontosan mekkora. Nem vagyok valami nagydarab, de izmos sem...

Betolom a nagy üvegajtót. Megcsap a kórházak jellegzetes fertőtlenítő szaga. Émelyítő. Legszívesebben én is maszkot hordanék, mint a sebészek. Amióta ide járok, sokan kérdezték, hogy nem-e akarok orvos lenni.

Hát, nem. A világért sem. Szörnyű lenne, ha tudnám, hogy a beteg meg fog halni a kezeim között.

Itt sem barátkoztam még össze senkivel. Nem is akarok. Szerintem, vannak, akik azt gondolják, a pszichiátrián a helyem. Nem érdekel. Ők nem látják, amit én.

Megyek a folyosón. Az egész kórház kihalt. Legalábbis ezen a részen.  Ide általában azok a betegek kerülnek, akik hamarosan elhagyhatják a kórházat. Itt vannak az öltözők, és a gyógyszerraktárak is. Na és persze, néhány doktor irodája.

Éppen a főorvos szobája mellett megyek el, amikor valaki nekem jön oldalról. Majdnem fellök, de megkapaszkodom. Ő viszont elesik.

Egy lány az. Olyasmi idős, mint én.  Vállig érő barna haja van. A szemét nem látom, napszemüveget visel.

- Mi az? Túl sötét a napszemüveg? -kérdezem gúnyosan.

- Ah... sajnálom... -motyogja. Látom, hogy keres valamit. Körbenézek, és meglátom mi az. Egy fehér sétapálca. Gyorsan felkapom, és a kezébe adom.

- Bocsánat! -mondom- Ez elég szemét dolog volt... Nem tudtam... -segítek neki felállni.

- Semmi baj! -felel mosolyogva. Szép mosolya van. Igazán őszinte. -Mások akkor is mondanak ilyeneket, ha tudják. -leveszi a napszemüveget. A szeme teljesen normálisnak látszik. Kék színű.  -Igazából az én hibám volt, hogy nem vettelek észre. Hallanom kellett volna, hogy jössz... -Egyre csak bámulom.

- Te... tényleg... szóval, tényleg vak vagy? -kérdezem. Elég nehéz elhinni. A szeme egészségesnek tűnik.

- Nem születésem óta. Csak két éve. -válaszol. - Egy autóbaleset miatt.

- Értem. -mondom. Valami nincs rendben vele. A számokat nézem a feje felett. Össze-vissza járnak. Hol nő, hol pedig csökken. Zavar. Még soha nem láttam ilyet.

- Tudnál segíteni? -kérdezi.

- Persze. Azért vagyok itt... -mondom.

- Most már tényleg nem tudom, merre kell menni. Dr. Silverman az orvosom, de nem tudom, merre van. Megmutatnád, merre kell mennem?

- Ha jól tudom, a keleti szárnyban. Elviszlek oda. Én is arra megyek.

- Köszönöm! -mondja, és megint mosolyog. Nem értem, hogy tud így nevetni. Nem rég vesztette el a látását. Én nem lennék erre képes... -Ugye nem baj, ha beléd karolok? -kérdezi.

- Uh... nem... -felelem. Bár egy kicsit zavarban vagyok. Elindulunk.

- Hogy hívnak? -kérdezi hirtelen. -Segítettél, de még a nevedet sem tudom.

- David Wedren. -mondom egyszerűen. -És te? -kérdezek vissza.

- Sarah vagyok. Sarah Maurier.

- Ez francia név? -kérdem, bár magam sem tudom, miért érdekel ennyire.

- Igen. -mondja. Egy ideig megint csendben megyünk tovább. Aztán ismét ő szólal meg.

- Megkérdezhetem, hogy hány éves vagy? Csak, mert nem tűnsz idősebbnek nálam. Bár ezt csak a hangod alapján gondolom...

- Tizennyolc vagyok.

- Akkor mégis idősebb vagy. -mosolyog- Én még csak tizenhat vagyok. -Furcsa lány. De kedves. Érdekel, hogy miért olyanok a számok a feje fölött.

- Honnan tudod, hogy nem hazudok? -kérdezem. Megrázza a fejét.

- Nem, nem hazudsz. -jelenti ki. -Azt érzem az emberek hangján. Mint azt, ha szomorúak, vagy vidámak. Nem látom, de tudom. -nem mondok semmit. Ismét csend.

- Miért vagy itt? -kérdezem végül.

- Dr. Silverman hívott. Van egy műtét, amivel esetleg visszakapatom a látásomat. Erről akar beszélni velem.

- Akkor, gondolom, még találkozunk. -mondom. -Megérkeztünk. Én minden hétköznap itt vagyok. De most mennem kell. Viszlát!

- Szia! -köszön, majd bemegy az ajtón. Egy kicsit hülyén érzem magam, amiért viszláttal köszöntem el. Ráadásul nem is tudom pontosan, miért mondtam, hogy még találkozunk. Mindenesetre, ki akarom deríteni, miért viselkednek furcsán a számok Sarah feje fölött...

Öt nap telt el, mióta láttam. Ma kedd van. Ilyenkor mindig tovább maradok bent, hogy pénteken hamarabb eljöhessek. Nem kerestem. Nem tartottam fontosnak. Annyira azért mégsem érdekelt, mi történt a számokkal. De kíváncsi vagyok.

- Szia! -köszön rám valaki a folyosón. Megfordulok. Sarah az.

- Honnan tudtad, hogy én vagyok? -kérdezem. Eszembe jut, hogy talán nem is vak. De aztán elhessegetem a gondolatot. Nem látok rá okot, hogy hazudnia kellene.

- Megismertem a hangod. -mondja. -Hallottam, amikor az előbb beszélgettél valakivel.

- Értem. -bólintok. - Vizsgálatra jöttél? Mikor lesz a műtét?

- Arra jöttem. Dr. Silverman szerint két hét múlva. De ez nem biztos. -mosolyog. Én meg egyre csak a számokat bámulom. El nem tudom képzelni, mi lehet az oka.

- David... -kezdi. Furcsa, hogy a nevemen hív.  -Mi az? -kérdezi.

- Tessék...? -nem értem, miért kérdezi.

- Miért néztél? Éreztem... -legszívesebben elsüllyednék.

- Semmi... -motyogom. Nem tudnám neki megmagyarázni. - Miért mindig egyedül jössz ide? A szüleid hol vannak? -kérdezem hirtelen.

Sarah még mindig mosolyog. De ez már inkább szomorú, mint vidám.

- Már nem élnek. -mondja, és elfordul. -Az autóbalesetben... A nagyszüleimmel élek. -nem folytatja. Azt gondoltam, sírni fog, de tévedtem. Csak hallgat. Én sem szólok inkább.

- Kicsit félek a műtéttől. -szólal meg - Nem, nem is attól. Inkább, ami utána lesz. Már megszoktam, hogy nem látok. És, amit utoljára láttam... -akkor gondolok bele. Autóbaleset. Gondolom, nem szeretne még egyszer ilyesmit látni.

- De nem azt fogod látni. -mondom- Az már megtörtént. Ami most körülötted van, az más.

- Tudom. Az balesetből nem láttam sokat. Csak az... -megint elhallgat. Visszafordul felém. -Ezt még nem mondtam el senkinek. - Valami furcsát láttam. Számokat. A szüleim fölött. Mint egy óra, olyan volt. -nem tudok megszólalni. Soha nem találkoztam még senkivel, aki látta volna. Vagy legalábbis nem tudok róla. -Én nem akarom azokat látni. Mert, szerintem az...

- Az életük volt. -fejezem be én a mondatot.

- Hogy érted ezt? -kérdezi. Akkor jövök rá, hogy nem kellett volna ezt mondanom. Meg sem tudok szólalni. Mi ez? Miért velem történnek ilyenek? Én soha nem vágytam ilyen képességekre. -Hiszel nekem? -szólal meg ismét Sarah.

- Igen. -bólintok rá.

Ismét csend. Sarah nem szól semmit. Én meg csak állok. Hihetetlennek érzem ezt az egészet.

- Én látom... azokat a számokat. -mondom hirtelen. Még magam is meglepődöm rajta. Sarah elmosolyodik…

- Az enyémet is? -kérdezi.

- Igen.

- Értem. Én nem akarom tudni. -mondja, és leül. A folyosón van egy pár pad, a betegeknek és a látogatóknak. Meglepődöm ezen. Eddig úgy gondoltam, az emberek kíváncsiak arra, mennyi van még hátra nekik. - Mennyit látsz? Úgy értem, mennyire pontosan?

- Év, hónap, nap... Egészen a századmásodpercig. De a tiéd... Valamiért nem jó. Nem tudom miért. -vallom be. Nem tűnik idegesnek. De már nem mosolyog. Rosszul érzem magam, hogy ilyeneket mondtam neki.

- Lehet, hogy a baleset miatt. Lehet, hogy meg kellett volna halnom...

- Nem! -ellenkezem- Ha valaki túlél egy ilyet, a számok újraindulnak. Abban az esetben, ha volt rá esély, hogy meghal. Láttam már ilyet. Ha valakinek hirtelen csökkennek a számai, akkor balesetet fog szenvedni. Elég sok ilyet láttam már.

- Akkor tudsz rajtuk segíteni! -mondja.

- Nem mentek meg senkit! -jelentem ki dühösen.

- De hát miért? Hiszen megtehetnéd!

- Nem! Ha meg kell halniuk, hát haljanak! Én nem avatkozom bele ilyenekbe!

- Hazudsz! -mondja, és most először látom dühösnek- Nem vagy őszinte! Nem így gondolod. Hiszen hallom. Valami más oka van.

- Rendben. -ismerem el- Nem akarom tönkretenni az életüket. Ha megmentek valakit, csak rosszabb lesz neki. Tudom, mert velem is ez történt. Senkinek nem jó, ha tudja, mikor halnak meg körülötte az emberek! Engem is megmentettek, de nem volt értelme! Ez egy csapás! -dühös vagyok. Már kiabálok. Sarah döbbenten néz rám.

- Sajnálom. -szól higgadtan. Az arca komor. - Tudom, hogy ez a te dolgod. Nem mondom el senkinek. Most pedig mennem kell... -mondja és elindul. Még csak nem is köszön. Megbántottam. Nekem kellene bocsánatot kérnem. De még mindig dühös vagyok. Nem Sarahra. Inkább magamra.

Másnap feltűnt valami. A kórházban van egy tábla, ahová a műtétek dátumát írják ki. Felkerült a Sarahé is. Tíz nap múlva lesz. Nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget, dolgom van.

Hétfő van. Itt van Sarah is. Szeretnék bocsánatot kérni, de nem tudok odamenni hozzá. Rengeteg a dolgom, baleset volt egy kereszteződésnél. Nekem kell rohangálnom az iratokkal. Aztán hirtelen megállok. A kezemből kiesnek a papírok. Meglátom Saraht.

Baj van...

A számok már teljesen normálisak. Csak éppen... Ha igaz, amit mutat, Sarah meg fog halni. Méghozzá, épp, amikor műtik.

Beszélnem kell vele! Nem engedhetem, hogy meghaljon!

Valaki félrelök. Egy mentős. Sérültet hoznak. Megnézem a számokat. Túléli.

Ismét Sarah felé fordulok, de már nincs ott. Összeszedem a papírokat...

Nem láttam Saraht egész héten. Szombaton lesz a műtét. Ma péntek van. Megkeresem dr. Silvermant. Megkérdezem a nővéreket. Azt mondják, nincs ma bent. Kezdek aggódni. Nem tudok mit tenni. Várok, hátha találkozom Sarahval, vagy a doktorral.

Elérkezett a szombat. Bemegyek a kórházba. Sarah műtéte 10 órától van kiírva. Most fél 9 van.

Dr. Silverman szobájához megyek, kopogok. Nincs bent senki. Megint megkérdezem a nővéreket. Azt mondják, éppen műt. Arra gondolok, talán éppen Saraht, mert előrébb hozták. Otthagyom a nővéreket. A műtő elé megyek, várom, mikor jön ki. Nem sokkal 9 után kinyílik az ajtó. Odaállok dr. Silverman elé. Köszön, én is.

- Nahát, David! Mi járatban? -kérdezi derűsen. Gondolom, sikeres volt a műtét.

- Kérem, mondja le a ma délelőtti műtétet! -vágok bele a közepébe.

- A délelőttit? -néz rám csodálkozva.

- Sarah Maurier műtétjét.  -magyarázom.

- Én nem műtök ma délelőtt. Sarah lemondta, még hétfőn. -válaszol a doktor.

- Ez... akkor, hogy lehet...? -nem értem. Nem műtik, de a számok... Meg kell találnom!

Alig tíz perc múlva Sarahék lakása felé rohanok. A doktor megadta a címet. Egy nagy, sárga családi ház. Becsengetek. Egy idős hölgy nyit ajtót. Megmondom, hogy Saraht keresem. Azt mondja, elment a kórházba, egy vizsgálatra. Kezdenek összezavarodni a dolgok. Visszafordulok. Rohanok, de amikor a főutcára érek, lassítok.

Rengetegen vannak az utcán. Nem látom Saraht. Megnézem az órám. Tíz óra lesz tíz perc múlva. A számokat nézem, az emberek fölött. Keresek. Egy olyat, amin már csak alig tíz perc van.

Már látom a kórházat. Alig maradt időm. Ismét rohanni kezdek, hátha Sarah már ott van. Csak pár perc van hátra. Hirtelen megállok.

- Sarah! –kiáltom. Megtaláltam. Ott áll, a kereszteződésnél. Nem hall engem, a hangomat elnyomja az autók zaja. A lámpa piros. Sokan várnak ott. Megpróbálok Sarah mellé jutni.

A lámpa zöldre vált. Az emberek megindulnak. Aztán néhányan megtorpannak. Egy kamion cikázik az úton. A sofőr nem tudja irányítani.

Még néhány másodperc. Odarohanok, és Sarah után kapok. Elrántom az útból.

Hátraesek. Felhorzsolom mindkét karom. De nem érdekel. Emberek gyűlnek körénk.

- Jól vagy? -kérdezem Saraht.  A számokra nézek. Újraindultak.

- David? –fordul felém. -Azt hittem, nem mentesz meg senkit... -mondja.

- Miért nem szóltál, hogy lemondtad a műtétet? Aggódtam, mert láttam... -nem tudom befejezni a mondatot.

- Szóval, akkor most nem fogok meghalni? -kérdezi. Segítek neki felállni. Az emberek szétszélednek.

- Most biztosan nem. Nem hagyom.

- Az jó. Mert akkor, azt hiszem, vállalom a műtétet. -mondja, és mosolyog. Őszintén, mint amikor először láttam. Én is elmosolyodom. Aztán megszólal.

- Szeretnélek látni...

Vélemények