Chapter 06.
Már nem számít...
Lassan kezdett el
ébredezni. Az agyában már ott volt a biztos tudat, hogy reggel van, mégsem volt
kedve kikelni az ágyból. Még csak a szemét sem akarta kinyitni. Vissza akart
menni az álmok világába, csak még egy kicsit. Szeretett aludni. Nem azért, mert
szüksége volt rá, hogy a teste feltöltődjön. Nem. Szeretett aludni, mert
álmodott. Hiszen, az ember az egyetlen lény, aki képes álmodni. Így, mikor a
Földre küldték, újra embernek érezhette magát. Igen, hiszen, ő is volt ember.
Valamikor, talán nagyon régen, talán alig pár éve.
De hiába, csak a tudat
volt meg, az emlékek nem. Pedig tudni akarta, mit követhetett el életében. Hogy
miért érdemelte azt a sorsot. Hogy miért került oda lentre. Arra a helyre,
aminek a nevét gyűlöli kiejteni a száján. Mégis, kiérdemelte, hogy elhagyhassa.
Szánalmas. Már életében is az lehetett, ha oda került...
Ezek a gondolatok
végképp elvették a reményeit az alvástól. Már teljesen éberen feküdt az ágyban.
Nem a sajátjában, tudta. Fülelt, hátha hall valamit. De semmi nem utalt arra,
hogy az angyal még ott lenne.
Számított
erre...
Ez esetben, az angyal
vagy a közelébe sem akar majd menni jó ideig,
vagy...
Vagy mi?
Tegnap megindult
valami... Hát igen, érzelmek terén, nem volt túl határozott. Egy éjszakás
kalandjai voltak már, bőven, de ahhoz nem kellenek érzelmek. Nem. Épp ezért
voltak jók.
De az angyal nem ilyen
volt. Túl érzékeny. Vele nem lesz könnyű dolga...
Pár másodpercnyi csend
után, úgy döntött kinyitja végre a szemét. Pislogott párat, és vett egy mély
levegőt. Felült az ágyban, hogy körbenézzen. Mióta itt élt, nem járt még az
angyal szobájában. De pont olyan volt, mint képzelte. Egyszerű. Bár, talán
makulátlan rendet várt volna a fiútól, ennek ellenére hevertek szétdobálva
dolgok a helyiségben. Erre elmosolyodott.
Hangot hallott a
nappali felől, úgyhogy feltornázta magát, és az ajtóhoz sétált. De nem volt
ideje még csak a kilincshez hozzáérni sem, mikor az ajtó óvatosan kinyílt. Még
épp hátra tudott lépni, nehogy beleütközzön.
Lakótársa igen
meglepett arcával találta szembe magát. Erre elmosolyodott, és megállapította,
hogy olyan gyorsan, olyan mértékben senki sem képes elpirulni, mint az angyal.
Azt vára, hogy hátat
fordít neki, vagy elküldi melegebb éghajlatok felé. Ilyesmit, és határozottan
nem azt, ami történt. Nem azt, hogy a fiú egy halvány mosoly kíséretében, bár
fülig vörösödve, köszön neki.
- Jó reggelt... -
mondta lehajtott fejjel. Ez határozottan meglepte az ördögöt. De annyira azért
mégsem, hogy ne viszonozza, egy vigyor
kíséretében.
- Jó reggelt! Azt
hittem, hogy szóba sem fogsz állni velem, a tegnapi után...
-mondta.
Matt hirtelen felkapta
a fejét. Arcáról eltűnt a mosoly.
- Én... - kezdte, de a
hangja valahogy cserben akarta hagyni -
Köszönöm...
- Tessék? -kérdezte
zavartan Deamon.
- A tegnapit...
-magyarázta az angyal lesütött szemmel.
Az ördög nem
válaszolt. Nem tudott mit mondani. Inkább csak nézte az előtte álló fiút, akinek
a figyelme a küszöb felé összpontosult. -Bemehetek? -kérdezte végül.
Deamon nem felelt,
csak bólintott, és arrébb lépett. Figyelte, ahogy elsétál mellette, majd
tanácstalanul megáll a szoba közepén.
Szent... Ez volt az
első dolog, ami az ördögnek eszébe jutott. Jóllehet Matt elrejtette a szárnyait,
így semmi sem utalt arra, hogy angyal, mégis, látszott rajta. Tudta azt is, hogy
a fiú "csak" egy egyszerű angyal. A magasabb rendű lényeket nem küldenék ilyen
feladatok elvégzésére. Mégis... valahogy csodálta azért, ami... hiszen, ha Matt
valaha ember volt, valami nagyon nemes tettet kellett elkövetnie ahhoz, hogy
angyallá legyen. Más dolog a mennybe jutni, és szintén más az, ha valaki
kiérdemli azt a tiszteletet, hogy Isten küldötte legyen...
Deamon sóhajtott
egyet. Neki egyik sem sikerült...
Nem szeretett sokat
sajnálkozni ezen. Az idő múlásával puszta tényként kezelte. Az lett, ami...
ördög... Soha nem gondolta úgy, hogy ez rossz lenne. Sőt, néha megvoltak a maga
előnyei...
Két lépéssel
eltüntette a köztük lévő távolságot, megragadta a vörös hajú fiú vállát, majd
maga felé fordította, és, mielőtt az bármit is tehetett volna, megcsókolta.
Meglepte, hogy az angyal mennyire engedelmes. Nem próbálta ellökni magától,
inkább belesimult az ölelésébe.
Mikor aztán egy kis
idő múlva elváltak egymástól, az ördög egy meglehetősen vörös, és zavart Mattel
találta szembe magát, aki kerülte a tekintetét. A két keze közé fogta arcát, és
úgy kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
- Lennél szíves
elárulni, hogy mi ez a drasztikus változás? -kérdezte, és valamiért még magát is
zavarta a cinikus hangneme...
- Miről beszélsz?
-kérdezett vissza az angyal, bár mindketten érezték, hogy nem komolyan. Inkább,
amolyan időhúzás képen.
- Esetleg arról, hogy
két napja még igen hevesen tiltakoztál... - felelt Deamon.
Matt nem felelt
rögtön... Lehunyta a szemét, és vett egy mély levegőt, mintha próbálná nyugtatni
magát, lerázta magáról az ördög karjait, és hátrébb húzódott.
- Én... azt hiszem...
-kezdte, de a hangja folyton elakadt- Már nem számít mi történik... Nem tudok
beszélni velük... Az Égiekkel... Nem tudom, mit kellene tennem. Már nem érdekel,
történjék bármi...
- Nem tetszik ez a
depressziós hangnem... - szólalt meg Deamon, majd hirtelen magához rántotta az
angyalt, és megcsókolta. A vörös fiú először meglepődött, majd kétségbeesetten
próbált szabadulni. Nagy nehezen, sikerült eltolnia magától az ördögöt.
- Azt mondtad, nem
számít, mi lesz... - jegyezte meg vigyorogva.
- Nem így gondoltam! -
fakadt ki Matt, és, bár dühösnek kellett volna éreznie magát, nagyon is boldog
volt.
- Hogy te milyen
könnyen elpirulsz... - állapította meg még mindig mosolyogva Deamon. -
Aranyos...
- Ne mondj ilyet!
Idióta! Eressz! - követelte, és kiverekedte magát a másik szorításából, majd
elindult a nappali felé.
- Akkor is az. És
sokkal jobb, ha mosolyogsz... Őszintén szólva, nem nagyon értek a
vigasztaláshoz, szóval, ha nem muszáj, ne sírj... nem bírom... -indult utána a
fekete hajú fiú.
- Hidd el, nem állt
szándékomban tegnap...! -fordult vissza Matt, de nem tudta befejezni.
- Nem azért... -
vágott közbe az ördög, tőle szokatlanul lágyan -Csak, nem szeretem... Mert igaz,
amit mondanak.
- Tessék?
- Szóval... amit
mondanak, hogy a legszomorúbb dolog a világon... ha egy angyal sír. Ez igaz.
-felelt Deamon.
Matt döbbenten nézett
az ördögre. Nem értette, miért mondta ezt, és azt sem értette, miért kezdett
gyorsabban verni a szíve. De valahogy boldognak érezte magát, még ha ott is
bujkált benne a kétely, most nem adott hangot magáról. Akkor, úgy érezte,
tényleg nem számít, bármi is lesz. Talán megérné hagyni, hogy minden úgy legyen,
ahogy a sors akarja. Talán nem lesz olyan rossz ez az egész, és talán ő is
tévedhet. Remélte, hogy így van...
Mikor ismét
megszólalt, már mosolygott.
- Ha zavar... akkor
azt hiszem, megpróbálom mellőzni... Remélem, hogy nem lesz okom rá...
De ahogy kimondta, a kétely felmordult benne, helyet követelt magának az érzései közt. Nem tudta, meddig fog tartani az egész, de úgy érezte, most minden úgy jó, ahogy van. Egyelőre nem akart hallgatni az aggályaira.