Frusztráció

...Meguntam és belefáradtam...Mindig teljesíteni kell, állandó frusztráltság és stressz, a gépkocsik pöfékelik a
szén-monoxidot és most még ez a rohadt telefonzsinór is! De csak megadta magát! Furcsa, hogy mennyire nyugodt
 is az ember, amikor elhatározza, hogy megöli magát. Komótosan kimegyek a konyhába a székért, ott még iszom
 egy kis ásványvizet is...ahogy hozzá tapasztom a szám az üveg szájához és beáramlik a torkomba a sok milliárdnyi
 víz és gázmolekula, úgy eszembe jut...eszembe jut, hogy még nem fejeztem be a könyvemet, soha nem fogom megtudni,
 hogy a nõ ki fog-e szabadulni. Egy ágyhoz van bilincselve, mellette a padlón pedig a férje hullája. Leteszem az ásványvizes
 üveget és mosolyra húzom a számat, talán utoljára. Végre valami kiszámíthatatlan, valami meglepetés! Nem fogom
megtudni, hogy kiszabadul-e a nõ! Kitör belõlem a nevetés, röhögve kapom fel a széket, röhögök amikor a székre állva
rákötöm a telefonzsinórt a csillárra, nehezen megy, még a széken is lábujjhegyre kell állnom, köszönhetõen a belvárosi
 lakásnak, túl nagy a belmagasságuk, soha nem értettem,hogy miért, ettõla gondolattól megint nevetnem kell, de olyan
 erõvel tör rám, hogy majdnem leesek a székrõl, röhögve kötöm meg a hurkot, röhögve dugom bele a fejem és röhögve rúgom
 ki magam alól a széket.Fáj.Aztán amikor kezd elhomályosulni minden, akkor még egy gondolat cikázik át az egyre
 kevesebb vér -és oxigénellátással rendelkezõ agyamban: Megint egy kiszámíthatatlan dolog, nem tudom mi lesz, ha meghalok,
vajon örök sötétség jön, alagút, amin át kell menni, angyalok serege, fehérség, boldogság, vagy végtelen szenvedés, forróság,
bûz?Nevetnék még egyet, de csak hörögni tudok. Ezzel minden levegõ kipréselõdik összeesett tüdõmbõl, végig nyargal
 a légcsövemen, majd a szájüregem távozik testembõl. A testem groteszken lóg egy csillárról, a nyelvem kipréselõdve a számon,
 a nyál odaszáradva az államon.
Az üres test himbálódzik még egy ideig, majd szépen lassan megáll.