Jováki Parti Horgásztó
|
|
 |
Ponty
 A ponty horgászata A ponty tényleges jelenlétére valamely vízszakaszon - a horgászok szerencséjére -, különféle jelekből következtethetünk. Ilyen pl. a "túrás", vagyis az a jelenség, amikor a ponty álcák után kutatva feltúrja a fenékiszapot, s a túrás nyomán apró buborékok törnek a víz felszínére. Ne tévesszük össze ezeket a rothadás miatt keletkező gázfeltörésekkel! Míg az utóbbiak egy helyről fakadnak fel, a pontytúrást - a ponty lassú vonulásának megfelelően - a buborékok lassú helyváltozása jelzi. Egy másik, feltűnőbb jel a "pontyugrás". A pontynak sajátságos tulajdonsága, hogy gyors nekilendüléssel a víz színe felé törve, "kipenderül", valósággal kiugrik a vízből, és jellegzetes hangot adó nagy loccsanással pottyan vissza. Ha valahol a nádszélen, a hínárosban vagy a nyílt vízen pontyugrást látunk, ott biztosan ráakadunk a pontycsapatra. A ponty ugyanis mindig csapatosan vándorol! A csapat néha csak 4-6 egyedből áll, de gyakran több tucat is összeverődik, s lassú vándorlással keresi fel a jó táplálkozóhelyeket. A legjobb helyeken hosszan elidőznek. Ha megismerünk a vízen néhány olyan helyet, ahol gyakori a pontyugrás, érdemes ezeket a helyeket számon tartani és olyankor is felkeresni, amikor nem látunk ugrást. Szélcsendes időben a nádmozgás is feltűnően jelzi a pontycsapat tartózkodási helyét, vonulását. Szeles időben már csak némi gyakorlattal lehet a ponty által előidézett nádmozgást észrevenni. Nem a nád magasan víz fölé nyúló levélzetét, bugáját kell figyelni, hiszen azt már a kís szél is erősen ide-oda lengeti. A nád vízből kinyúló vékony szárának tövét figyeljük, amely a szél hatására alig mozog, annál határozottabban odébb mozdul, kileng, ha ponty jár a nádasban. Etetés, csalik A pontyhorgászok előszeretettel használják csaliként a növényi magvakat, valamint a tetszőleges nagyságúra és keménységűre alakítható tésztagyurmákat - a ponty fő tápláléka, az apró, puha testű állati szervezetek helyett. Emellett igen fontosnák tartják a horgászhely növényi táplálékkal való rendszeres etetését, hogy a ponty megismerje és rászokjon a növényi csalétekre, s minél több csapat keresse fel az etetett helyet. Az etetés azonban nem mindig hozza meg a várt eredményt. Vannak vizek, amelyekben a leggondosabban karbantartott, etetett helyeken is csak ritkán akad egy-egy ponty horogra. Mi lehet ennek az oka? A magyarázatot a tógazdasági haltenyésztés gyakorlata adja meg. Bebizonyosodott, hogy csupán növényi takarmánnyal nem lehet pontyot tenyészteni. A ponty számára nélkülözhetetlen a halastavak apró állati szervezetekből álló természetes táplálékkészlete. A növényi takarmány (búza, kukorica, borsó, stb.) tömeges fogyasztására csak túlzsúfolással lehet a pontyot kényszeríteni. Ezért a tógazdaságokban nem csupán annyi pontyot helyeznek ki, mint amennyit a tó természetes táplálékkal el tud látni (100 %-os telítettség), hanem ennek mintegy háromszorosát (300 %-os telítettség), újabban olykor már a többszörösét. Így a ponty rákényszerül a takarmány elfogyasztására, hiszen a túlzsúfolt állomány már nem talál elegendő természetes táplálékot. A természetes vizeken azonban más a helyzet. A természet csak annyi halat tűr meg a vizeken, amennyit természetes táplálékkal el tud látni. Miért fogyasszon a ponty kukoricát vagy más növényi eledelt olyan vízen, ahol korlátlan mennyiségben áll rendelkezésére természetes táplálék. A főtt kukorica vagy a különböző anyagokkal ízesített tésztagyurma tehát nem csodaszer, amilynek a ponty nem tud ellenállni, ha egyszer megkóstolta. Az etetésnek egyébként sem az a szerepe, hogy hozzászoktassa a pontyot a növényi táplálékhoz. Erre nincs is szükség, hiszen természetes vizeink pontyállományának java részét tógazdaságokból telepítették, ahol két-három nyaras koráig kukoricával és más növényi anyagokkal takarmányozták a pontyot. A tógazdasági tapasztalatokat, ez etetés szerepét igyekezzünk helyesen alkalmazni a horgászat eredményességének fokozása végett: kényszerítsük a pontyokat a növényi csalétek felvételére azzal, hogy sűrítjük a természetes vizek pontyállományát olyan mértékig, hogy - a természetes táplálék szűkös volta miatt - rákényszerüljön a növényi csalétek elfogadására. A jó eredménynek, a több kapásnak elsősorban a ponttyal zsúfolt víz, a 150-200 %-os telítettség az alapvető feltétele. A horgászhelyek rendszeres etetése csakis ilyen körülmények között érvényesülhet, s hozhatja meg az eredményt. Milyen módszert válasszunk? A pontyra igen változatos körülmények között horgászunk. Nem csupán abban kell dönteni, hogy úszós vagy fenékólmos készséggel kínáljuk-e fel a csalétket, hanem figyelembe kell venni a víz mélységét és áramlását, a horgászhely vízinövényzettel való belepettségét, az időjárás alakulását, a ponty kapókedvét, és számos más körülményt is. Csakis ezek mérlegelésével választhatjuk ki a megfelelő szerszámot és alkalmazhatjuk a legalkalmasobb horgászmódszert. A. pontynak kétféle módon kínálhatjuk fel a csalit: úszós vagy fenekező módszerrel. A horgászhely távolsága, a víz mélysége, áramlása, a széljárás dönti el, melyik előnyösebb. Megvárni vagy megkeresni? Az alkalmazott módszer attól is függ, hogy egy helyben ülve várjuk-e a pontykapást, vagy cserkésző horgászattal keressük meg a pontycsapatokat. Az egyhelyben ülő horgászat előnyeit azok élvezhetik legjobban, akik horgászállással rendelkeznek vagy jelölt helyük van. A pontyozásnak ez a legkényelmesebb módja a jól telepített vizeken rendszeres etetés mellett többnyire jó eredménnyel jár és békés szórakozást nyújt. Hátránya, hogy egyetlen helyhez vagyunk kötve, amelyen az eredményességet több körülmény is megzavarhatja; pl. a horogról leszakadt hal, a túladagolt etetés vagy a pontyok időszakonkénti vándorlása. A ponty még a legbőségesebb táplálékot nyújtó helyen sem marad meg állandóan! Tartózkodási helyét Iassú mozgással, de állandóan változtatja. A cserkésző, kereső pontyozásnak éppen az a nagy előnye, hogy a már ismert jelek alapján (pontyugrás, nádmozgás) rábukkanhatunk azokra a helyekre, ahol a pontycsapatok pillanatnyilag tartózkodnak. Ugyanakkor hátránya, hogy nagyobb fáradsággal jár, és a beépült vízpartok, horgászállások miatt egyre kevesebb a nád menti szabad horgászhely. A mederben azonban még korlátlan lehetőségei vannak a cserkésző pontyozásnak. A megfelelő erősségű szerszám kiválasztásakor több tényezőt kell figyelembe venni. Mindenekelőtt a hal nagyságát. Minél nagyobb pontyra számítunk, annál erősebb felszerelést kell választanunk. Igaz, hogy gyenge, hajlékony bottal, vékony zsinórral is ki lehet fárasztani a nagyobb pontyot, ámde ilyen felszereléssel csak kisebb fékező erőt tudunk kifejteni, ezért a hal több zsineget húz le az orsóról, kirohanásait sokszor meg ismétli, s hosszabb ideig tart a kifárasztása. Akadályos terepen más a helyzet. Itt mindenképpen meg kell akadályozni, hogy a ponty mélyen bemeneküljön a nádasba, mert a kagylók, csigák, a nádszálak menthetetlenül elvágják, elfoszlatják a zsineget. Ilyen helyen elengedhetetlen az erős felszerelés. Ennek helyes megválasztása függ a ponty étvágyától, kapókedvétől is. Az éhes ponty erőteljesen kap. Az úszó mozgása, a fenekezőzsinór feszülése hatátozottan jelzi a kapást. A ponty azonban nem mindig éhes. Vannak időszakok, amikor kimondottan kényesen kap. A prefrontális időszakban pl. szinte lehetetlen horogra kapni, ha durva szerszámmal, nagy szemű, kemény kukoricával, merev zsinórral horgászunk. Mégis vékony, lágy zsinórral, kis horoggal néha még ilyenkor is rákap az apró, puha csalira. Sohasem tudhatjuk előre, milyen lesz a ponty étvágya és mekkora ponty fog horogra akadni. A terepviszonyokat azonban azonnal megítélhetjük. Ennek alapján a pontyozáshoz többféle erősségű felszerelést kell választanunk, akár úszós, akár fenekezőfelszereléssel horgászunk. Nyílt vízen, akadály nélküli terepen legkönnyebb a helyzet. Itt bátran használhatunk egészen könnyű, hajlékony botot és a hozzá tartozó felszerelést. Nyílt vízen nemcsak sikerrel fáraszthatjuk ki a több kilós pontyot, hanem csakis ilyen érzékeny felszereléssel győzhetjük le a ponty óvatoskodását, étvágytalanságát a kényes kapások időszakában. A vízinövényzet között, a hínáros területeken, a keskeny nádsáv mentén már csak jóval erősebb bottal akadályozhatjuk meg, hogy a ponty a vízinövényzetbe meneküljön. A zsinórnak is vastagabbnak kell lennie. Ilyen helyen már jó hasznát vesszük a vastag húsú horognak, nehogy a hal az erőteljes fékezés miatt leszakadjon a horogról. Ez a középerős felszerelés csak jó kapási időszakban válik be. Kényes kapási időszakban csak kivételesen. A széles, mély vizű nádas vagy a víz alá süllyedt fák, tuskók környéke jelenti a legnehezebb terepet. A mély vizű nádas állandó otthona a pontyoknak. Ebben tanyázik, ebből jár ki-be, s a nádszéleken kap leginkább a horogra. Kapás után azonnal a nádasba menekül, s ha kapitális példány, ellenállhatatlanul tör a nád belseje felé! Berohanásét csak igen erős bottal, nagy, vastag húsú horoggal és erős zsinórral lehet megfékezni. Ilyen felszereléssel csak jó kapási időszakban számíthatunk eredményre. Úszós horgászat A sékély, 1-2 m mélységű, vízinövényzettel belepett állóvizeken - feltéve, hogy a horgászhely nincs 10-15 m-nél távolabb - legcélszerűbb úszós készséggel pontyozni. A sikert nagyban előmozdítja a minél csendesebb, alig hullámzó víz. Csónakból kis távolságra horgászva néha még a mély mederben is jobban beválik az úszós horgászat. Az úszós szerelék változatai A ponty horgászatához mindig a terepviszonyoknak megfelelő botot, zsineget, horgot és orsót válasszunk, de vegyük figyelembe a ponty kapókedvét is. Óvatosságát - a víz mélységének, áramlásának, hullámzásának, fenékviszonyainak figyelembevételével - elsősorban az úszó és az ólmozás helyes összeállításával győzhetjük le. Figyelembe kell venni azt is, hogy a pontykapás másodpercek alatt zajlik le! Az úszójelzésétől a bevágásig többnyire csak 2-3 másodpercnyi idő áll rendelkezésre. A horogra kapó ponty parányi kukoricaszemet vagy mogyoró nagyságú tésztagyurmát szippant fel, majd lassan megindul vele. Eközben ólomnehezéket és úszót kell magával cipelnie. Minél kisebb a horog, az ólom és az úszó, minél vékonyabb és lágyabb a zsinór, annál kevésbé érzi meg az ellenállást. Ámde a csalit néha messzire kell hajítani; ehhez nagyobb súlyra, nagyobb úszóra van szükség. Erős szélben, lassan áramló vízben is csak nagyobb ólommal tudjuk a csalit a fenékhez rögzíteni. Horgászatunk sikerét nagyban befolyásolja, miképpen tudjuk az ellentétes szempontokat az úszó és az ólmozás közötti helyes összhang megteremtésével kielégíteni. Az úszós szerelék érzékenysége szempontjából három fő típust szoktunk meg különböztetni: a klasszikust, a felfektetős és az osztott súlyú szereléket. A klasszikus szerelék kétségen kívül legkevésbé érzékeny a pontyozáshoz. Lényege, hogy a horog felett 20-30 cm-re egyetlen ólmot erősítsünk a zsinórra, de jobb, ha csúszóólmot használunk ütközővel. Ha az úszó elbírja az ólmot, egyaránt alkalmazhatjuk víz közti és fenéken való horgászathoz. Előnye, hogy a fenéken fekvő nagyobb ólom miatt sem a szél, sem a víz lassú áramlása nem görgeti a csalit a fenéken. Hátránya, hogy nem elég érzékeny, a kapást későn jelzi - ha eltűnik az úszó, azonnal be kell vágni; további hátránya, hogy iszapos fenéken a nagyobb ólom mélyen elsüllyed. Ilyenkor meg kell gondolni, vajon nem lenne-e jó úszó nélkül fenekezni. A felfektetős szerelék amelyet hazánkban (!) használtak először pontyozáshoz, sokkal érzékenyebb az előbbinél. Ehhez sajátos alakú úszót (a) és csak egyetlen, apró - 5-6 mm átmérőjű - ólomgolyócskát használunk, amely közvetlenül horog felett, attól csak 4-5 cm-re van a zsinórra rögzítve. Az úszóra jellemző, hogy a vízbe nyúló alsó része csak 4-5 cm hosszú, víz fölé nyúló része viszont kissé hosszabb antennával készül. Az eresztéket úgy kell beállítani, hogy az ólom a fenéken feküdjön, az úszó törzsének felső része és az antennája pedig merőlegesen a víz fölé nyúljon. Kapásnál a ponty csak apró ólmot emel fel a fenékről (1), s miközben visszabillen eredeti helyzetébe, az úszó lassan elfekszik a víz színén (2), s így feltűnően jelzi a kapást. Ilyenkor már be kell vágnunk! A felfektetős szereléket még tovább finomíthatjuk, ha az ólomterhelést nem egy darabban, hanem megosztottan, két apró rögzített sörétszemmel oldjuk meg (3). Ügyeljünk arra, hogy a felső sörét egymaga ne tudja függőlegesre állítani a szereléket, csak az alsó sörétszemmel együtt. A felfektetős szerelék sajátos változatát, egyben a szerelék érzékenységének további fokozását jelenti a "feltolós" szerelék, amely néha pontyozáshoz is kitűnően beválik. Működését azonban - mint speciális dévérező szerszámot - a dévérkeszeg horgászatánál ismertetjük. A felfektetős szerelék előnyei csekély (1-2 m mélységű) vízen és szélcsendes időben nyilvánvalóak. Mély vízen és erősebb hullámzáskor viszont alig használható. Már gyenge szél, a víz kis áramlása is megnehezíti az ereszték pontos beállítását. A hullámzás pedig ritmikusan hol felfekteti, hol merőlegesre állítja az úszót. Erős hullámzásban a felfektetős szerelék hasznavehetetlen. Az osztott súlyú szerelék kétségen kívül az egyik legérzékenyebb és legsokoldalúbb pontyozószerelék, amely egyaránt beválik nyíltvízi és akadályos terepen való horgászathoz, függetlenül a víz mélységétől. Ennél sem használunk kisebb nehezéket, mint a felfektetős szereléknél - sőt esetleg nagyobbat. Csakhogy az ólmot nem egyben, hanem 4-6 db sörétszem formájában erősítjük fel a zsinórra, egymástól 15-25 cm távolságban. Az eresztéket úgy állítjuk be, hogy a legalsó, a horogtól 25-30 cm-re levő sörétszem se érje el a feneket (a), hanem efölött 15-20 cm-re lebegjen. A ponty kapáskor nem emel fel ólmot a fenékről, csupán a csalétket a horoggal. Amikor elindul vele, csak fokozatosan érzi az ólmok és az úszó ellenállását. De már késő: amikor az úszó elindul és a víz alá süllyed, még csak 2-3 másodperc telt el, de a csali már mélyen a ponty szájában van, s bekövetkezik a bevágás. Az osztott súlyú szereléknek rendkívüli érzékenysége mellett az is nagy előnye, hogy a csali nem süllyedhet az iszapba, továbbá egyaránt használható a sekély part menti vizeken és a meder mély szakaszain. Emellett vékony törzsű úszó kiválasztásával hullámos vízben is jól használható. Eredményes használatának egyik feltétele az úszó és az ólmozás tökéletes kiegyensúlyozása. Ennek előfeltétele, hogy már otthon készítsünk el néhány 70-90 cm hosszú előkét, különböző erősségű műanyag zsinegen, különböző súlyozással (b), és válasszuk ki az eltérő súlyozásoknak megfelelő úszókat. A kiegyensúlyozást az előkék karikába tekerésével, s az úszó alján levő karikába függesztésével otthon egy vízzel teli vödörben elvégezhetjük. Ha túl mélyre süllyeszti az előke az úszót, vegyünk le az előkéről 1-2 sörétszemet; ellenkező esetben növeljük a sörétek számát. A szerelék akkor van jól kiegyensúlyozva, ha az úszó törzsének csak a legteteje éri el a víz színét, egyébként csak az antenna nyúlik a víz színe A másik előfeltétel az ereszték pontos beállítása. Állítsuk be az eresztéket jóval rövidebbre, mint amilyen a víz mélysége. Ezután akasszunk mélységmérő ólmot a horogra, és az ütközőgumit toljuk fel a zsinóron mindaddig, amíg el nem érjük a horgászhelyen szükségesnek vélt hosszúságot. Ez nem mindig azonos a csónak mellett, illetve a horgászálláson mért vízmélységgel. Ha - esetleg többszöri próbálkozás után - a horgászhelyre vetett készségnél úgy látjuk, hogy az úszó törzse éppen eléri a víz színét (2), biztosak lehetünk abban, hogy az ereszték pontosan ugyanakkora, mint a víz mélysége. Ennél azonban valamivel mélyebb eresztékre van szükségünk. Még állóvízen is lehetséges ugyanis lassú vízáramlás, emellett a fenék sem tökéletesen egyenletes, a víz is gyakran hullámos. Ezért hosszabbítsuk meg az eresztéket 10-15 cm-rel a 111. ábra 3-as rajza szerint, s csak ezután húzzuk az ütközőgumit feszesre. Mivel a horog 25-30 cm-re van a legalsó sörétszemtől, biztosak tehetünk abban, hogy a meghosszabbítás ellenére sem éri el az ólomszem a feneket, a ponty tehát gyanútlanul kap a csalira. Ha a víz túl mély, gumiütköző helyett használjunk pamuttekercs ütközőt, amely még a bot kis zsinórvezető gyűrűin is könnyen átcsúszik. Az osztott súlyú szerelék nagy előnyei mellett nem minden esetben használható. Az erősen hullámzó víz vagy a víz áramlása megnehezíti alkalmazását. Úszós horgászat akadályos terepen A legerősebb felszerelést a széles, mély vizű nádasokban kell használni. llyenek húzódnak például a Balaton északi partja mentén. A nádsáv néhol csak 50 m-es, másutt megközelíti a 100 m szélességet. A víz mélysége a nádszéleken 1,5-2,0 m körüli, de széles sávban eléri az 1,0 m-es mélységet. Ez a vízszakasz, valamint a nádas előtti vízrész igazi otthona a pontynak. Itt állandó mozgásban van. Ki-be jár a nádasba és legkönnyebben a nádszéleken, a nádba nyúló kisebb nagyobb öblökben, tölcsérekben kapható horogra. Bevágás után azonnal a nádba törtet! Berohanását - ha több kilós ponty akadt horogra - csak igen erős felszereléssel lehet kivédeni. Ilyen a 9. tábázat 4. csoportjába tartozó kb. 3 m hosszú, legalább 2,5-3,0 kg teherbírású ragasztott nád vagy üvegrost (bambusznádnál 4-4,5 m-es) bot, 50-60-as zsinórral, közepes nagyságú tárolóorsóval és 2/0-3/0-ás vastag húsú horoggal. A nádszéli helyeket csónakkal is felkereshetjük, de sokan előnyben részesítik a vízre épített horgászállást. Ezeket néhol bejárópadló köti össze a parttal, másutt csak csónakkal közelíthetők meg. A horgászállások igen költséges létesítmények, emellett a hajózásra vonatkozó rendeletek számos korlátozó előírással szabályozzák építésüket! Ezért a horgászállás felállításakor nagy gondossággal kell eljárni. Nencsak arra kell ügyelni, hogy a vízfenék ne legyen mély iszappal borított vagy torzsokos, hanem arra is, hogy a horgászállás ne legyen túlságosan közel a horgászhelyhez. A nádtól 1,0 m-re épített állásról ugyan jobbra-balra egyaránt kivethetjük a horgot, de ilyen helyzetből - oldalirányból - nem tudjuk megakadályozni a horogra akadt ponty nádasba rohanását (113. ábra). Emellett az elkerülhetetlen dobogás is elriasztja a pontycsapatot. Ezért igyekezzünk az állást a nádtól nagyobb távolságra elhelyezni, vagy ha ez nem lehetséges, válasszunk olyan helyet, ahol a nád kisebb öble biztosítja a hely zavartalanságát (114. ábra), és a halnak "szemből" való fárasztását. Itt az állás csak 1,0 m-re van a nádfaltól, mégis kb. 10,0 m-re horgászhatunk az öbölben és a nádsarkon, emellett a ponty nádasba rohanását ellenkező irányú fékezéssel akadályozhatjuk meg. Előnyösebb, ha a nád öble nagyobb, s a horgászálláshoz nem vezet bejáró. Az állás itt kb. 5,0 m-nyire van a nádfaltól, mégis úszós készségünket 8,0-10,0 m-re vethetjük be, sőt másik botunkkal fenékólmos készséggel jó 20,0 m-re horgászhatunk a nád túlsó sarka közelében. Nem helyeselhető a horgászállásnak a nádasba mélyen benyúló tölcsérekben vagy a nád belsejében levő kisebb tisztásokon való felépítése (116. ábra). Ilyen helyeken a halat csak durva erőszakkal lehet a kiemelőhálóba kényszeríteni, sportszerű fárasztásról szó sem lehet. Emellett így többnyire nagy kár keletkezik az amúgy is gyérülő nádállományban. A horgászállás felállításakor és ősszel, a partra szállításkor tartózkodjunk a nád pusztításától. Horgászat közben ne bolygassuk meg feleslegesen a nádat, legfeljebb a horgászhely fölé hajló egy-két nádszálat vágjuk le, nehogy a dobást zavarja. Ennél is jobb megoldás, ha egy vékony, könnyen szakadó pamutfonállal kötjük össze a dobást veszélyeztető nádszálakat. A jól megválasztott horgászállás békés, kényelmes és rendszeres etetés esetén eredményes horgászatot nyújthat, feltéve, hogy a szoktató etetés folyamán megtartunk néhány alapelvet, ami fontos feltétele a sikernek. Ilyen például az, hogy a ponty helyhez szoktatásához semmi esetre se használjunk nagy mennyiségű, apró szemű, puha, a keszegek számára ínyenc táplálékot. Nemcsak azért, mert eleszik a ponty elől, hanem főképpen azért, mert nagy tömegű főtt burgonyának, főtt tésztaféléknek és más, a vízben gyorsan bomló hasonló anyagoknak a beszórása szennyezi a vizet, nagy oxigénelvonással jár! A vödörszámra vízbe szórt rothadó anyag tönkreteszi a horgászhelyet, s a pontyot még a környékről is elriasztja! A helyes megoldás: előáztatott, sőt nyers kukoricával vagy más hasonló anyaggal való etetés. Fontos elv az is, hogy csak annyit etessünk, amennyi naponta elfogy. Súlyos hiba, ha rossz kapási időszakban változatlanul beszórjuk a szokásos napi adagot. Ilyenkor szüntessük be az etetést! Időszakonként kutatólapáttal is ellenőrizzük, nem halmozódott-e fel túl sok etetőanyag a fenéken. Tartsuk meg azt a szabályt is, hogy a napi etetőanyagot lehetőleg a horgászat befejezése után szórjuk ki, éspedig olyan mennyiségben, hogy azt a pontyok a következő horgászat kezdetéig elfogyasszák. A horgászat megkezdésekor csak néhány szem főtt kukoricát - feltéve, hogy a horogra is puha főtt kukoricát tűzünk - szórjunk a horog köré, semmi esetre se nagyobb mennyiséget. Hiszen azért etettünk rendszeresen, hogy a csapat a horgászhely környékén tartózkodjék és várja az újabb adagot. Az első kapás azt jelzi, hogy a pontyok megtalálták a beszórt szemeket, akárcsak a horgon levőt. Ilyenkor azonnal ismételjük meg a szórást mindaddig, amíg kapásunk van. Nagyobb mennyiségű etetőanyag csak a horgászat befejezése után kerülhet a vízbe. A víz mentén lakók többnyire kora hajnalban és esetefelé pontyoznak. Ilyenkor célszerű a napi etetőadagot két részletben kiszórni. Egyik részt az esti horgászat befejezése, a másikat a hajnali horgászat után. Ha csónakkal közelítjük meg a nádszélen levő jelölt helyünket, nagy előny, hogy tetszőleges távolságban horgonyozhatunk le a horgászhelytől, így kevésbé zavarjuk azt. Emellett nem vagyunk egyetlen helyhez kötve; más helyet is felkereshetünk, feltéve, hogy van szabad hely a környéken. |
|