Már túl a túlon túl földi idődön
pedig rég nem te voltál hisz láttalak
egy halott beszélt a rögzítődön
de nem tudtam megállni
hogy vissza ne hívjalak

mikor rég úton voltál és nem tudtál megállni
se hang se test csak távozó alak
nem fordultál meg szólhatott volna bárki
mégse tudtam megállni
hogy egyszer vissza ne hívjalak

se hang se test csak távozó alak
már túl a túlon túl földi idődön
egyszer hiába hívtalak
egy halott beszélt a rögzítődön
mégse tudtam megállni

hogy vissza ne hívjalak
nem fordultál meg szólhatott volna bárki
már túl a túlon túl földi idődön
rég úton voltál és nem tudtál megállni
hiába hívtalak
(Tóth Krisztina: Géphang)

Hangos csattanással csapta be maga mögött a szoba ajtaját, hogy kiszakítsa magát a napok óta tartó kábultságból. De a csaknem durranás-szerű hang, és az utána azonnal felhangzó szitkozódás – nagybátyjáé lentről, unokatestvéréé a szomszéd szobából – tompán jutott el a tudatába, mintegy vastag vízfüggöny mögül. Lassú léptekkel vágott át a szobán, mintha minden porcikájának fájna az élet. Figyelmetlenül huppant le az ablak melletti fotelbe és üres, érzéketlen tekintettel nézte a napsütötte utcát. Úti ládája érintetlenül állt az ajtó mellett, ahová két napja letette, Hedvig, csillogóan fehér hóbaglya néha erőtlenül felhuhogott, de ő továbbra se figyelt oda a napok óta ketrecben gubbasztó madárra.
Nem reménykedett abban, hogy egyhamar elhagyja ezt a házat, de nem is zavartatta magát miatta. Már semmi miatt sem zavartatta magát. Tompán, de folyamatosan szorította össze a szívét valami új, szokatlan fájdalom. Igazából csodálkozva figyelte saját szenvedését – hiszen árva volt, amióta csak az eszét tudta, s úgy élt le tíz reménytelen, fájdalommal teli évet ebben a házban, hogy nem kapott – és végül nem is várt – egy jó szót se, nemhogy szeretetet. De most érezte magát először elárvultnak. Egy olyan emberért fájt a szíve, akit alig két éve ismert meg, és akivel összesen két hónapot sem töltött együtt. Egy komor, megkeseredett embert siratott némán, könnytelenül, valakit, akit más körülmények között talán gyűlölt volna arrogáns és gonosz viselkedéséért, és aki csak azért tűrte meg – nem, talán szerette is – őt, mert hasonlított régen elveszített barátjára.
Felkavarodott benne a keserűség, ahogy nézte nagynénjét, aki egy metszőollóval kezében kilépett a kertbe és a rózsabokrokat kezdte szemlélni. Annyira érthetetlen volt, hogy az élet ment tovább, hogy a nap sütött, hogy emberek a kertjük szépítgetésével törődtek továbbra is, hogy legszívesebben felüvöltött volna. De valami hatalmas súlyként nehezedett a testére s a lelkére is, és ez beléfojtott minden dühös kiáltást, minden könnyet, mindent, ami könnyített volna fájdalmán.
Családja – vagyis inkább rokonai, hiszen a vérségi köteléken kívül semmi sem kötötte össze ezekkel az emberekkel, pláne nem tekintették őt családtagjuknak – igazán elégedett lehetett vele; színét se látták az étkezéseken kívül, és annyira nem volt étvágya, hogy még Vernon bácsi sem tudta élősködőnek nevezni. Jellemző módon fel sem merült bennük, hogy valami baja lehet, vagy ha fel is merült, eszükbe se jutott szóvá tenni a dolgot. Némán tűrte, hogy nagybátyja megjegyzéseket tegyen iskolájára, ami az otthont jelentette számára, és arra sem reagált, amikor nagynénje apját szidta, aki „teljesen megbolondította” anyját. Tompa, érdektelen agyán alig törtek át a szavak, s arra sem érzett elég erőt magában, hogy az étkezés végeztével felmenjen a lépcsőn szobájáig, nemhogy arra, hogy vitába bocsátkozzon velük.
Apja emléke is fájt, de másképp, mint eddig. Az emlék, amit Piton soha sem akart megmutatni neki, és amit saját ostoba kíváncsisága miatt mégis kénytelen lett végignézni, örökre beleégett az agyába. Többet nem tudta James Pottert példaképének tekinteni, hanem csak az a kegyetlen, nagyképű fiú jutott róla az eszébe, akit minden bizonnyal gyűlölt volna, ha személyesen ismeri.
Igazából Sirius esetében is nehéz volt elvonatkoztatnia attól az emléktől, de nem volt képes gonosz vagy kegyetlen emberként gondolni rá kevesebb mint egy héttel a halála után. Sirius nemléte valahol a szinte érzéketlen tompaság alatt égetően fájt, s nem volt olyan perc, amikor ne jutott volna eszébe. A veszteség erejétől elhatalmasodott rajta a magány, és ezt nem enyhíthette az sem, ha barátaira vagy a Roxfortra gondolt. Árvának érezte magát, és életében először fogta fel teljes fájdalmában ennek a szónak a jelentését.
Ahogy múltak a napok, hideg, nyirkos köd ereszkedett a Privet Drive-ra, eltakarva Harry szemei elől a szemben lévő házat, majd a saját kertjüket is. A gondolatok a ködhöz hasonlóan gomolyogtak a fejében, de lusta volt bármelyikbe is belekapaszkodni, mint ahogy lustának érezte magát arra is, hogy lemenjen enni, vagy az utolsó pillanatnál előbb kimenjen a mosdóba. Hanyatt feküdt az ágyán, és a plafonról le-leereszkedő pókot bámulta. A szoba csöndjét csak a lélegzése törte meg – miután Hedvig tőle szokatlanul dühös huhogással tiltakozott a harmadik nap végén a folyamatos kalitka-fogság ellen, Harry kénytelen volt kiengedni, s a bagoly azóta felé se nézett. Unokatestvére egész nap valamelyik barátjánál vendégeskedett – legalábbis ezt mondta a szüleinek –, nagybátyja pedig dolgozott, így a nappaliból néha felhangzó porszívózúgáson kívül semmi sem törte meg a hideg csöndet. Amióta napról napra romlott az idő, az utcáról sem hallatszott fel a szomszédos gyerekek boldog szünidei zsibongása, és Harry végre úgy érezhette, hogy a világ a hangulatának megfelelően gyászos.
Amikor már percek óta hallotta a kitartó kopogtatást az ablaküvegen, egy beletörődő sóhajjal elfordította tekintetét a pókról, ami épp egy, a hálójába ragadt legyet cserkészett be, és az ablakra pillantott. A párás üveg túloldalán egy bagoly árnya sejlett, és csak nem akart eltűnni, hiába bámulta elutasítóan. A monoton kopogtatás végül megtette hatását, és Harry feltápászkodva az ágyból, kinyitotta az ablakot. Az ázott és kissé megtépázott tollú madár épp csak megvárta, amíg leoldozza lábáról a pergament, majd szárnyra kapott, és beleveszett a ködbe.
Harry leült a fotelbe, hagyva, hogy a nyitott ablakon beáradjon az őszies levegő, és gépiesen forgatni kezdte kezében a pergament. A legkevésbé sem volt kíváncsi a levél tartalmára, és bár lehúzta a tekercset összefogó szalagot, csak gyűrögetni kezdte a papírt, anélkül, hogy akár egyetlen pillantást vetett volna rá. A nyirkos hidegben bőre lassan libabőrössé vált, de szinte észre sem vette. Unott pillantása a kezében tartott pergamenre esett, s úgy érezte, hogy megfordul vele a szoba; az aláírás Siriusé volt.
Remegő kézzel bontotta szét a levelet, de sokáig nem mert újra ránézni. A másodperc tört része alatt futott át az agyán sok-sok lehetőség, onnantól kezdve, hogy rosszul látta az aláírást, egészen addig az őrültnek tűnő reményig, hogy Sirius valahonnan túlról küld neki üzenetet. Végül kalapáló szívvel pillantott le az ölében nyugvó pergamenre. Mintha sebtében vetették volna papírra a szavakat, de az írást felismerte, egyértelműen Siriusé volt.

Harry!
Többször is próbáltam használni az Oda-vissza ikertükröt – feltételezem, hogy te is megpróbáltad –, de nem működik. Úgy tűnik, hogy James jobban ismeri az ilyen varázstárgyakat, ő ugyanis mindig is mondta, hogy nagy távolságokban nem működhet a tükör. Mi is csak a Roxforton belül használtuk.
De továbbra is azt mondom, hogy figyelmeztess, ha az a bolond Pipogyusz túl sokat gonoszkodik; rajtatok tartjuk a fél szemünket ezután is.
Nehezen találok itt egy baglyot, ami kézbesíthetné a levelemet, de azért igyekszem majd válaszolni is. (Hedvig túl feltűnő ahhoz, hogy gyakran szálljon erre; a hopp-por pedig érthető okokból kizárt.)
Továbbra is tartsd nyitva a szemed, bárhol leselkedhet rád veszély – de ezt nem kell neked mondanom, épp elég tapasztalt vagy már.
Vigyázz magadra!

Sirius

 U.i.: Nézz rá azért a tükörre – amikor egyik nyáron megrepedt a ládámban, három hónapig nem tudtuk használni, mígnem észrevettük a hibát – elég neki egy Reparo…

Harry alig fejezte be a levelet, máris a ládájához ugrott. Dühös gyorsasággal kapkodta ki belőle a tárgyakat, így másodperceken belül úgy festett a szoba, mintha hurrikán söpört volna végig rajta. Végre megtalálta a láda aljára szóródott cserepeket. Egy Invito-val mindet a tenyerébe hívta, majd egy elmotyogott Reparo után újra a kezében tartotta a kicsi, ősöregnek tűnő tükröt. Elsuttogta Sirius nevét, de hiába teltek a másodpercek, csak saját poros tükörképét látta.
Lassan, szomorúan engedte le a kezét, és visszaroskadt a fotelbe. Hirtelen, váratlan erővel öntötték el az érzések, amiket eddig elnyomott a hideg kedvetlenség. A fájdalom összeszorította a szívét, és hosszan, mélyen kellett lélegeznie, hogy leküzdje a szemében gyülekező könnycseppeket. Az ablakhoz lépett, hogy lehűtse arcát a hűvös ködben. Egy újabb mély levegőt vett, és szinte kibukott belőle a napok óta visszatartott üvöltés, magába sűrítve minden fájdalmat, minden veszteséget, a tehetetlen dühöt és a bosszúszomjat Voldemort, Bellatrix Lestrange, sőt Piton iránt.
A keserves-dühös, csaknem állatias hangot csörömpölés követte, mintha valamit elejtettek volna a földszinti konyhában, majd egy másodperc csönd. Azután Harry szélzúgást hallott, mint amikor a Tűzvillámon ülve száguld, és süvít körülötte a levegő. És valami kellemes suttogást egy zord, de mégis kedvelt hangon. Nem értette a szavakat, de mégis nyugodtabbnak és könnyebbnek érezte magát, miután a zsongító hangok elhallgattak.
Ellépett az ablaktól. Arca nedvesen csillogott a szitáló esőtől, és szájában érezte a könnyek enyhén sós ízét. Határozottan ment ki a fürdőszobába, hogy rendbe tegye magát. Amikor aztán lement a konyhába, Petunia néni szó nélkül tette elé az ételt, mintha ő is érezte volna a változást; az önmarcangolás helyét átvette Harry szívében a búcsú. Búcsú Siriustól és búcsú önnön gyerekkorától.
Ahogy újra benyitott a szobájába, egy különösen heves szélroham szinte kitépte a kezéből az ajtót. Megborzongott a hidegben, s határozottan átsietve a szobán, bezárta az ablakot. Pillantása a fotelre esett, de annak karfáján már csak hűlt helye volt a levélnek. Fáradt sóhajjal végignézett a szobát uraló rendetlenségen, majd leült az ágyra. Váratlan kopogást hallott az ablak felől, és ahogy kinyitotta, Hedvig repült be ázottan, egy nagyobb csomaggal a lábán. Harry azonnal felismerte Hermione tökéletesen gömbölyített betűit a címzésen. A csomag az elmúlt napok Reggeli Prófétáit tartalmazta; szinte mindegyiknek az új mágiaügyi miniszter virított a címlapján, vagy Harryék minisztériumbeli harcára utaltak a főcímben. Elhelyezkedett a fotelben és – az elmúlt napok után – váratlan érdeklődéssel és elszántsággal kezdte olvasni a cikkeket.

Ha véleményed, észreveteled, kérdésed van, írd meg a Fórumban!