Tabi László
— ...és még ő néz rám kihívón! Oldalba lök, hogy csaknem hanyatt esem, és még ő néz rám kihívón! Ismeri az erős embereknek azt a prepotens tekintetét?
— Hogyne ismerném. Magam is szoktam úgy nézni.
— Szóval néz az ipse. Én nem vagyok erőszakos, a botrányt pedig egyenesen utálom. Sovány és alacsony vagyok, rám kihívón nézni nem jelent kockázatot. De ha feldühödöm, van erőm. S ezúttal feldühödtem.
— Nagyon is megértem. Felpofozta az illetőt?
— Várjon. Odaállok elébe, s nézek rá vissza, én is kihívón. Így nézzük egymást néhány pillanatig. A többi utas kíváncsian várja, mi lesz. Melyikünk üt először.
— Remélem, maga kezdte?
— Igen. De nem ütöttem. Egészen higgadtan lehúztam a kesztyűmet, megmarkoltam az orrát, és megcsavartam. Tudja, olyan jó nagy, húsos orra volt, jól marokra lehetett fogni. Úgy megcsavartam, hogy a két orrlyuka fölfelé nézett. Így tartottam egy pillanatig, aztán elengedtem. Az utasok úgy nevettek, hogy a hasukat fogták.
— S az ipse? Úgy meg volt lepve, hogy nem tudta, mit csináljon, mi?
— Persze. Végre magához tért, és felemelte az öklét, hogy az arcomba sújtson. Akkora ökle volt, mint egy kétéves gyerek feje.
— Remélem, maga előbb ütött.
— Nem ütöttem. Akkor már elhatároztam volt, hogy nevetségessé teszem. Amikor az ökle már egészen közel volt az arcomhoz, oldalt billentettem a fejemet, és hamm, beleharaptam a csuklójába.
— Maga ilyen találékony?
— Ha feldühödöm. Az ipse ordított egyet, az utasok dülöngéltek a röhögéstől, s most jön a csattanó. Amint ott állt az a bölény előttem teljesen tanácstalanul, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy másodszor is megcsavarjam az orrát.
— És tűrte?
— Haha! Hogy tűrte-e? Mint akit hipnotizáltak. Újra megmarkoltam hát az orrát, és megcsavartam, de most már nem úgy, mint először, hanem sokkal jobban. Annyira, hogy a két orrlyuka megint lefelé nézett. Képzelheti.
— Képzelem.
— A villamos közben a Baross utcához ért. Akkor elengedtem az orrát, és leszálltam. Az utasok persze megéljeneztek, egy fiatal lány — ha jól emlékszem, zöld sapka volt rajta — egy szál orgonát dobott utánam. Aztán hazamentem, és megírtam az egészet. Hát így keletkezett az a humoreszk.
— Hiába, az élet adja a legjobb témákat.
— Természetesen. Élmény nélkül nincs írás.
— És ki se színezte a dolgot?
— Dehogynem. Az élmény döntő, de nem minden. Élmény, plusz képzelőerő — ez az írás.
— Értem. És a szorosan vett élmény mi volt?
— Megmondom. A villamoson egy ronda fráter úgy oldalba lökött, hogy majdnem hanyatt estem.
— És aztán?
— Aztán leszálltam.