Nagy Lajos
Nyilvánvaló, hogy az állatkerti szórakozás kétoldalú. Az állatok nézegetése közben nemcsak az emberek, hanem az állatok is szórakoznak. Kár, hogy ők kevéssé tudnak érzelmeiknek kifejezést adni, s így nem eshetik meg, hogy például a majmok nagyokat kacagjanak az őket bámuló s mindenféle mókákat végző embereken.
Az állatkertben nemcsak az állatokat, hanem az embereket is tanulmányoznunk kell. Meg kell figyelnünk, hogyan viselkednek a különböző ketrecek előtt és ki kell hallgatnunk, hogy mit beszélnek? Hogyan magyarázzák egyszerű falusiak egymásnak a zsiráfot, ezt a valószínűtlen állatot? Mit mond a papa vagy a mama gyermekének az oroszlánról, a struccról.
De az emberek nemcsak egymás közt, hanem az állatokhoz is szoktak beszélni! Egész hosszú, bár egyoldalú csevegésbe bocsátkoznak velük. Különösen, amikor azt látják, hogy egyedül maradtak a kiszemelt áldozattal, s alkalmatlan idegen nem hallja a szavaikat.
Hogy mit beszélnek ilyenkor? Hát éppen ez az, amit ügyesen, melléjük sompolyogva ki kell hallgatni. Jómagamnak csak ahhoz volt szerencsém, hogy a kenguru becézésének lehettem fültanúja. Jaj de hercig, milyen aranyos, hogy vagy komám, van-e pénz az erszényedben, mert az enyémben nincs, told ide azt a mulya pofikádat, ne félj, nem eszlyek meg, jé, milyen szelíd az édes — ilyeneket mondottak neki a korláton kívül állók.
Azután, mikor már mindenki elment, odatipegett a kenguruhoz egy öregasszony is, nyúlt feléje a reszkető kezével, hogy elérje és megsimogathassa. És valami kedveset, valami becézőt ő is akart neki mondani. Mondott is, de sajnálatos természetrajzi tudatlanságában, mivel sejtelme sem volt róla, hogy mi jár a kengurunak, ezt az egy szót sóhajtotta feléje: Cic!