Nagy Lajos
Kedves William bátyám!
Bocsásson meg, hogy oly régóta nem írtam — van már vagy hat esztendeje —, de
hát nemigen lehetett, mert mindenféle közlekedési és egyéb zavarok voltak itt
nálunk Európában. Különben semmi baj nem történt, és én nagyszerűen érzem magam.
Még mindig író vagyok, amiért Ön eleinte neheztelt is rám, de remélem, hogy
most már megbocsát, sőt örül, hogy a pálya bevált, és szépen jövedelmez, már
persze az itteni európai, sőt magyarországi viszonyokhoz képest. Állandóan dolgozom,
mint mi itt mindnyájan, ki-ki a mesterségében. Hol regényt, hol színdarabot
írok, alig győzöm a sok munkát, annyira elhalmoznak rendeléseikkel a kiadók,
akik nyakra-főre vásárolják igen magas honoráriumért a legértékesebb műveket,
és remek kiállításban, finom, famentes papíron adják ki azokat, az itteni kedves
közönség pedig oly mohón vásárolja őket, mintha élelmicikkek lennének.
Azonfölül, hogy a kiadók és virágzó lapok s még virágzóbb folyóiratok már szinte
elviselhetetlenül nem hagynak békén a rendeléseikkel, azonfölül még az itteni
irodalmi viszonyok is szakadatlan munkára serkentenek engem és másokat, mert
pompás sajtószabadság van, amelyben az író úgy érzi magát, mint illatos és langyos
fürdőben. Ki-ki azt írhatja, amit akar, azt akarhatja, amit gondol, azt gondolhatja,
amit csak tud gondolni, s egyes kolléák a lapjaikban állandóan írásra buzdítanak,
különösen egy Új Nemzedék címűben, oly kedvesen és meghatóan, hogy e buzdításoknak
nem lehet ellenállni, s az ember még akkor is írna, ha semmit sem fizetnének
érte.
Na, de meg is van ám a látszata mindezeknek. Pompás új ruhákban járok, sétálok
az utcán, ahol barátságosan és jóindulattal mosolyognak rám az emberek és én
is őrájuk, mert hát én is nagyon szeretem ám őket. Általában itt nálunk ez a
jóindulatú mosoly most divat s valóságos hóbort. Aztán kitűnő, többfogásos ebédeket
eszek végig, színházba járok, udvarolok a leányoknak, van hozzá időm és kedvem,
ragyogó felöltőm gomblyukában őszirózsát hordok. És nem csak én élek ilyen jól
és szépen, hanem mi pestiek mindnyájan, megelégedettek is vagyunk, a fejünkre
vajat kenünk, és vasárnap délutánonként egy nagy lekvártóban ladikázunk, alkonyatkor
a szemközti házak lakói egymásnak puszit integetnek. Pénzem is van bőven, kölcsönöket
is osztok szét a barátaim között, bár azok nincsenek arra rászorulva, hanem
itt nálunk az is divat, hogy az emberek egymástól tréfából kölcsönöket, tíz,
húsz és ötven koronákat kérnek holnapig, amiben az a jól sikerült tréfa, hogy
sem holnap, sem azután nem adják meg, ami miatt van is aztán kacagás.
Ezzel tulajdonképpen mindent el is mondtam magamról, ami Önt, kedves Bácsikám, érdekli. A mama is jól van, ő mostanában, bocsánat a kifejezésért, lumpol. Éjszakázik. Nem úgy, hogy fönnmarad, hanem éjjel két órakor fölkel és elmegy az iteni szokásos népünnepélyekre, amelyeket szén- és fakereskedések előtt szoktak tartani. De… ejnye, egy kis szívességre kérném Önt. Én itt írom levelemet egy kávéházban, a tárcámat pedig otthon felejtettem. Nincs nálam pénz. Legyen szíves, kölcsönözzön nekem holnapig ezer dollárt. Küldje el postafordultával, meg fogom adni pontosan, ha nem, hát átköphet rám az óceánon. A pénzre okvetlen szükségem van, hogy a cehhem kifizethessem, és öt cigarettát vegyek, mert az arany cigarettatárcámat is otthon felejtettem. Postafordultával okvetlenül számítok a pénzre. Tisztelem, szeretettel üdvözlöm, hű unokaöccse Ben Lajos.