Tabi László
Gyakorta hallgatok rádiómon egy angol állomást, ahol az esti órákban párbeszédekkel összekötött énekszámokat sugároznak az arra rászorulóknak. Bár egy szót sem értek angolul, minden alkalommal levett kalappal állok meg a párbeszédek írója előtt. Olyan humorista, mint az az illető, nemigen volt még a világon. Jóformán minden szavát viharos nevetés követi.
Tegnap vendégem volt, név szerint Mész Dani, aki tökéletesen beszél angolul. Történetesen éppen az említett műsorszámot hallgattam. Megkértem, fordítsa le nekem a szöveget, hadd mulassak már egy kicsit én is. Itt adom a pontos szöveget:
— Jó napot kívánok, Peabody úr! (Itt-ott vihogás.)
— Jó napot kívánok, Stoke úr! (Futó kis kacagások.)
— Már több napja nem láttam önt, sajnos. (Nagy nevetés, itt-ott egy-egy sikítás.)
— Nekem is, sajnos, Stoke úr. (Röhögés.)
— Miből él ön most, Peabody úr? (Halk, csiklandozó nevetés.)
— Képzelje, örököltem egy vekkert. (Percekig tartó hangos hahotázás, amely lassanként fuldokló röhögésbe megy át, női visítások.)
— Örökölt egy vekkert? (Zengő bruhaha, észbontó, fülsiketítő zenebona, taps, füttyszó, mindent elsöprő nevetőorkán.)
— Úgy van, Stoke úr, örököltem egy vekkert. (Ütemes lábdobogás, vad, eszeveszett, tomboló röhögés, görcsös sikolyok.)
— Azt hiszem, ideje volna elbúcsúznunk egymástól, Peabody úr. (Vibráló, futó kis nevetések.) Későre jár az idő. (Nagy, de rövid kacagás.)
— Valóban igaza van önnek. Félóra múlva egy félórával később lesz. (Mindent megrázó, hosszú, tébolyult röhögőhullám, dübörgő taps, őrjöngő röhögés.)
— A viszontlátásra, Peabody úr. (Egy mély hangú néző hosszan, jóízűen nevet.)
— A viszontlátásra, Stoke úr. (Hosszú, lelkes nevetés.)
— Kérem adja át üdvözletemet neje őnagyságának! (Vihogás itt is, ott is.)
— Köszönöm szépen. Hasonlót küldök én is az ön hitvesének, Stoke úr! (Kacagóhullám, lábdobogás, tapsorkán.)
Most megszólalt a zene, egy nő énekelt, s utána a bemondó mondott valamit, amire olyan fergeteges röhögés támadt, hogy lejjebb kellett csavarnom a hangerőt. Percekig viharzott, tombolt a röhögés. Megragadtam vendégem karját:
— Mit mondott most a bemondó? De szó szerint!
— „Mai adásunkat egyszer majd még megismételjük.” De elárulhatom neked, hogy tulajdonképpen miért röhög annyit a közönség?
— Na? — kérdeztem izgatottan.
— Mert Peabody úrnak krumpliorra van, és Stoke úr felemás harisnyában jár.