Tabi László
— Szóval nem vagy hajlandó szétrakni az ágyneműt és befűteni?
— Nem, édes fiam. Nem vagyok hajlandó. Én most szépen bemegyek a fürdőszobába, szépen beülök a meleg vízbe, szépen ülök ott egy órácskát, aztán szépen bejövök, és szépen leülök a meleg kályha mellé a vasárnapi lapokat olvasni. Az ágyneműt szétrakni és befűteni az asszony dolga.
— Ha jól tudom, egyenrangúak vagyunk.
— Nagyon jól tudod. De a kötelességeink nem egyforma természetűek. Az ágyneműt szétrakni véletlenül a te kötelességed.
— És véletlenül mi a te kötelességed? Miféle kötelességed van neked véletlenül, ami nekem ugyancsak véletlenül nem kötelességem? Az ágyneműt csak én rakhatom szét. Jó. De mi az, amit csak te csinálhatsz?
— Provokatív kérdés, édes fiam. De felelek rá, mert ínyemre van, ha provokálnak. Nos, házimunka semmiképpen sem lehet az én kötelességem.
— De mi az, ami lehet?
— A természet engem arra rendelt, hogy mint a ház ura és a család feje, kicsiny otthonunk nemtője legyek.
— Leszek én a nemtő, s rakd szét az ágyneműt te. Mi az, hogy nemtő?
— Bátor oltalmazó, istentől kijelölt védnök.
— Teszem azt?
— Teszem azt, tűz üt ki. A ház teteje már lángokban áll. Otthonunk ingóságait menteni kell. A bútorokat az udvarra lehordani az én dolgom.
— S ameddig tűz nem üt ki, te a kályha mellett akarsz ülni?
— Természetesen. Persze, meglehet, hogy negyven év alatt sem fog tűz kiütni. De az is meglehet, hogy holnap tűz üt ki, hordhatok le mindent az udvarra, s holnapután újra tűz üt ki, és megint hordhatok le mindent az udvarra. Biztosíthatlak afelől, hogy nem fogok habozni. Nem tűnt fel neked, miként szökkentem talpra tavaly, amikor földrengés volt?
— De feltűnt nekem.
— Na látod. A földrengés ellen egyebet nem tehettem. De amit tehettem, megtettem. Amikor otthonunk nyugalma és biztonsága az én vállamon van, nem aprózhatom el energiámat holmi ágyneműszétrakással. Ha házunkat elemi csapás fenyegeti, ott leszek a gáton! Efelől nyugodt lehetsz.
— Jó, hogy mondod. Az előbb felszólt a házmester, hogy befagytak a csövek, a szomszéd ház udvaráról kell vizet hozni. Ez elemi csapás. Fogj hát két pitlit, és hozz vizet.
— Jaj, édes fiam, micsoda békaperspektíva! Ez nem elemi csapás, hanem háztartási munka. Nem megyek vízért két pitlivel. Ha teszem azt, kiöntene a Rákospatak, s otthonunkat ár fenyegetné, majd meglátnád, hogyan küzdök meg oroszlán módjára a természet erőivel. Akkor én ördögi ügyességgel tutajt ácsolnék percek alatt, és ingóságainkat, valamint szeretteimet a szennyes áradat tetején ringó tutajomon révbe vezetném. Majd meglátnád akkor, hogy mire képes a férfi ügyessége, ereje és akarata!
— És a krumplit sem vagy hajlandó megpucolni?
— A krumplit? Nem bánom. Ha kitakarítottál, befűtöttél és vizet hoztál, akkor majd itt bent a kályha mellett megpucolom a krumplit. Hogy lásd, ki vagyok én!
— Látom. Te egy lusta és önző kutya vagy, édes fiam.
— Így beszélsz a ház nemtőjével? Most már a krumplit sem pucolom meg.
(Sértődötten bemegy a fürdőszobába, és bemászik a kádba.)