Tabi László

Asztal

Tessék csak elképzelni, egyszerre csak olyan furcsa érzés vett erőt rajtam, mintha valaki némán, szótlanul állana közvetlenül a hátam mögött, és figyelné, hogy mit csinálok. E kényelmetlen érzés a Vörösmarty téri nagy cukrászdában fogott el, néhány rövid perccel azután, hogy dupla feketémet kifizettem. Ezt a néhány percet csendes szemlélődéssel töltöttem volt, vagyis magyarán mondva bámészkodtam. Úgy terveztem, hogy mintegy tíz percig bámészkodom még, s ha azalatt sem jut eszembe semmi, visszateszem aktatáskámba az érintetlen kéziratpapírt, s hazatávozom. Ezenközben lepett meg a már említett érzés, de nem fordultam azonnal hátra; az is eszembe jutott tudniillik, hogy csak képzelődöm, s akkor minek strapáljam magamat? De a már többször említett furcsa érzés csak nem akart elmúlni, s végül is megfordultam, hogy szembenézzek a valósággal. És csakugyan. Egy fiatalember állt a hátam mögött, szerényen, ám ugyanakkor szívósan, mint a cövek. Kérdő tekintetemet nyájas mosollyal viszonozta, s ezzel egyidejűleg így szólott:

— Fizetni tetszett, ha jól láttam, ugye?

— Igen — feleltem, s bár most már nagyon is jól tudtam, hogy miért kérdi, így folytattam: — Miért kérdi uraságod?

— Semmi... semmi — mondta erre ő enyhe zavarral, és a bejárat felé intett, ahol egy nagyon csinos és nagyon fiatal leány állt. — Csak tessék, nyugodtan.

Vállat vontam, visszafordultam, és tovább akartam bámészkodni. De nem ment a dolog. Ami az imént csak furcsa érzés volt, most már fájdalmas tudattá kövesedett bennem: felesleges vagyok. „Majd leülünk, ha az a kopasz lajhár elkotródik végre.” — gondolhatta a fiatalember, és visszamosolygott vonzó menyasszonyára. „Juszt sem megyek el.” — gondoltam én, és mélységesen megbántva meredtem a kéziratpapírra. Dolgozni fogok. Munkához látok. Nem adom az asztalt. Majd odébbáll a fiatalember, ha látja, hogy alkotok. Lehetetlen, hogy ne tartsa tiszteletben a közérdeket.

Elővettem töltőtollamat, lecsavartam kupakját és írni kezdtem: „Falu végén kurta kocsma, oda rúg ki a Szamosra, Budapest, ezerkilencszázötvenkilenc, teljes tisztelettel.” De a fiatalember nem tágított a székem mellől. Most már kezdtem elkeseredni. Hát aki nem huszonöt éves, az már ne is éljen?

Most már nyilvánvaló lett számomra, hogy a halálomra spekulálnak. A magamfajta testes ember könnyen lefordulhat a székről. Néhány sikoly, orvos, mentők, és kész, szabad az asztal. „Mit szólsz, milyen szerencsénk van, Pityukám.” — fogja mondani a lány, miközben leül hűlt helyemre —, „megürült egy asztal délután fél hatkor! Milyen pompás!”

Az is lehet, hogy elvisz a rendőr. Talán erre számítanak. Bejön a rendőr, kérdi: ki vagyok? Mondom, ez és ez. Hol voltam tegnapelőtt este hétkor? Mondom, nem tudom. Akkor maga fojtotta meg a ceglédi éjjeliőrt, indulás! És elvisz. „Úgy kell neki!” — fogja mondani Pityu, amikor leül a helyemre. — „Nyuszikám, az új frizurád valami óriási!”

De az is lehet, hogy egyszerűen a józan eszemre számítanak. Arra tudniillik, hogy be fogom látni: nincs jogom elvenni a helyet két fiatal szerelmes elől, amikor ők ketten a világ legfontosabb dolgát szeretnék megbeszélni, én meg csak ülök egymagamban, teljesen feleslegesen. A kávémat megittam, kifizettem — mire várok?

És ebben igazuk van. El is rakom az üres papirost, becsukom az aktatáskát, és felkelek, frissen, mint akinek már mennie kell, mert dolga van. Még mondom is ifjúnak, nyájasan: „tessék parancsolni.”

Mert egy ideig lehet húzni az időt, de az asztalt végül is át kell adni.