Tabi László

Átok

Engem, hál’istennek, materialista világnézettel áldott meg az ég, ennélfogva csodában, babonában, kísértetjárásban vagy más efféle csacskaságokban nem hiszek. Elképzelheti ezek után az olvasó, hogy milyen szabódva, s mily nagy lelkitusa után adok hangot egy olyan felismerésnek, mely haladó világnézetemmel ellentétben lenni látszik. De hát mit tegyek, ha egyszer az a helyzet, hogy átok ül a nyolcadik bén! Igen, jól tetszenek hallani, azon a nyolcadik bé osztályon, amelyikkel együtt csekélységem is érettségizett a Barcsay gimnáziumban 1928-ban, azon a nyolcadik bén átok ül; ki, mikor és miért átkozta meg ezt az osztályt, nem tudom, nem voltunk rosszabbak, mint a többiek.

Az ember ugyebár megy az utcán, s futólag szemügyre veszi azokat, akik vele szembejönnek. Jönnek ilyenek és olyanok, jönnek férfiak és nők, fiatalok és öregek, csúnyák, szépek, még szebbek. Rápillant az ember a szembejövőre ugyebár, s látja, hogy ez a kislány például úgy húszéves, az a bácsi túl van a hetvenen, ez az asszony ötven lehet, az ott amolyan harmincas. Kinek-kinek megvan a maga kora ugyebár, s a korával együtt járó külleme, mozgása, fizimiskája. De mit kell tapasztalnom, ha olykor valamelyik volt osztálytársammal találkozom a nyolcadik béből? Azt, hogy ezek legalább húsz évvel látszanak idősebbnek, mint amilyen idősek valójában. Már régen figyelem én ezt. Hogy tudniillik, mindenki olyan korúnak látszik, amilyennek lennie kell, de azok, akik abba a bizonyos nyolcadik bébe jártak, azok egészen tönkrementek.

Jó pár héttel ezelőtt például szembejött velem a Rákóczi úton a Soponyai. Eleinte el sem akartam hinni, hogy ő az. Nem — mondtam magamban —, ez nem lehet a Soponyai, hiszen ő velem járt a nyolcadik bébe, ergo nem öregebb, mint én, ez talán a Soponyai legidősebb bátyja vagy az apukája, onnan a nagy hasonlóság. És kérem, a Soponyai volt, atyaisten, a Soponyai volt az az elhízott, ősz bajuszú, kopasz alak, fantasztikus, hogy mennyire megöregedett! Egymásra néztünk, s egy pillanatra megtorpantunk, aztán szótlanul mentünk el egymás mellett. Én azért nem szólítottam meg őt, mert csak dadogni tudtam volna a rémülettől, hogy mi lett belőle; hogy ő mért nem szólított meg engem, arról sejtelmem sincs. De találkoztam nemrégiben Speck Rudival is, többek között. Nahát, hogy belőle mi lett! A haja hófehér, az egyik lábát húzza maga után, rajta is fogott az átok, szegényen.

Nem is sorolom tovább, mert nagyon fájdalmas dolog ez, tessék elhinni. Bizony, sajog a szíve az embernek, ha azt kell látnia, hogy mindenki a saját korát mutatja, csak a nyolcadik bé ment tönkre idő előtt. Bercsényi állt mellettem az autóbuszon a minap. A szeme alatt duzzadt táskák, a bőre szürke és petyhüdt, a tokája lóg — nyolcadik bé. Ki volt az a nyomorult gazember, aki megátkozta az osztályt, és miért tette — nem tudom, nem voltunk rosszabbak, mint a többiek. Amikor leszálltam a buszról, megnéztem magamat egy kirakat üvegében. Érdekes, hogy rajtam nem fogott az átok.

Gondolom, akkor éppen hiányoztam, szerencsémre.