Tabi László

Az én influenzám

Bár az idei influenza még körünkben tartózkodik s jellegét, valamint tüneteit illetően a kutatóorvosok még korántsem dolgoztak fel minden adatot és megfigyelést, e sorok írója mégis abban a szerencsés helyzetben van, hogy bizonyos — általános érvényű — felismeréseivel a nyilvánosság elé léphet.

Az idei enyhe és többnyire nyirkos tél a hüléses megbetegedéseknek két fő válfaját produkálta: az enyémet és a tiédet. Noha objektív tüneteiben a kétféle megbetegedés teljesen azonos, mégis megállapítható, hogy az enyém lényegesen súlyosabb kimenetelű, mint a tiéd, sőt, amíg az enyém életveszélyesen makacs volt és általános testi, lelki, idegi és anyagi romlást okozott (s csak vasfizikumomnak köszönhető, hogy megúsztam), a tiéd csupán könnyű náthának bizonyult, melyből pusztán hipochonder természeted csinált betegséget (s merő kényeskedés volt csak egy órára is lefeküdnöd).

Az én lázam csakúgy 37,4 volt, mint a tiéd, de amíg az enyém szinte elviselhetetlenül kínzó bágyadtsággal, kezek és lábak tartós elzsibbadásával, a tüdő felpuffadásával és a mellüregi szervek könnyen végzetessé válható lötyögésével járt együtt (s ilyenformán teljesen indokolt volt végrendelkeznem), a tiéd szimpla hőemelkedés volt csupán, melyet említeni sem érdemes, legfeljebb csak azért, mert szép, piros színt varázsolt az egészségtől amúgy is sápadt orcádra, s ezenfelül alkalmas lett volna arra, hogy a futó kis lázak ismert hatásaként fokozza vitalitásodat (ha szánnivaló nyimnyám módjára ágynak dőlsz, hogy sajnáltasd magad).

Én is köhögtem, és te is köhögtél. De minő különbség a két köhögés között!

Én valahányszor köhögtem, mélyről, kitapinthatóan a térdízületemből köhögtem. A fuldokló köhögés következtében a szemem, fülem, orrom nemegyszer eldugult, és összecsomózott zsigereimet a gyorsan elősiető mentőorvosnak kellett kibogoznia. Te hallhatóan a torkodból köhögtél, sőt, nem is a torkodból, hanem éppencsakhogy a fogaid mögül, kínosan erőltetve s csak azért, hogy környezetedet halálra idegesítsd.

Az én influenzámat a megfelelő mennyiségben adagolt germicid, panafluid, aszpirin, kalmopirin, termofor, forraltbor és nem utolsósorban a körültekintő sebészeti beavatkozás végül is csodával határos módon meggyógyította. A tiédet teljesen felesleges volt napokon át citromos teával kúrálni, őszintén szólva sokkal rokonszenvesebb lett volna, ha nyíltan kijelented, hogy azért iszod a citromos teát, mert amúgy is szereted.

Egészen természetes, hogy válságos állapotomban a körzeti orvost kihívatnom nemcsak indokolt, de kötelességem is volt, mert munkásságom, valamint az átlagost jóval meghaladó képességeim arra intenek, hogy vigyázzak magamra, mint legfőbb értékre. Hogy azonban a körzeti orvost te — néhány közönséges orrfúvás miatt! — kihívatni nem átallottad, az arra mutat, hogy egyrészt sajnálatosan képzelődő vagy, másrészt el akartál bliccelni egy munkanapot. Ehhez pedig — noha sem te, sem munkád nem sokat nyom a latban — nincs jogod.

Hogy a körzeti orvos hozzám nem jött ki, az csak minősíthetetlen indolenciájával magyarázható, mert bár utóbb csakugyan rendbejöttem, az különleges erős szervezetemnek és dacos élniakarásomnak köszönhető. (Meg is írtam az esetet a Ludas Matyi „Le a bürokráciával!” rovatába, de — és ez felháborító! — nem közölték.)

Hogy az orvos hozzád nem jött ki, az természetes, mert egy ilyen nevetséges náthához a közösség orvosát hívni — bocsánat — arcátlanság. Szégyenletes, hogy az orvossal ingerülten beszéltél telefonon, te, akinek náthája citromos teától két nap alatt elmúlt, s nagyon helyes, hogy az orvos az esetet megírta a Ludas Matyi „Le a bürokráciával!” rovatába, ahol elrettentő például remélhetőleg mielőbb napvilágot lát.

(Kaján Tibor karikatúrája)