Tabi László
Bár
az idei influenza még körünkben tartózkodik s jellegét, valamint tüneteit illetően
a kutatóorvosok még korántsem dolgoztak fel minden adatot és megfigyelést, e
sorok írója mégis abban a szerencsés helyzetben van, hogy bizonyos — általános
érvényű — felismeréseivel a nyilvánosság elé léphet.
Az idei enyhe és többnyire nyirkos tél a hüléses megbetegedéseknek két fő válfaját
produkálta: az enyémet és a tiédet. Noha objektív tüneteiben a kétféle megbetegedés
teljesen azonos, mégis megállapítható, hogy az enyém lényegesen súlyosabb kimenetelű,
mint a tiéd, sőt, amíg az enyém életveszélyesen makacs volt és általános testi,
lelki, idegi és anyagi romlást okozott (s csak vasfizikumomnak köszönhető, hogy
megúsztam), a tiéd csupán könnyű náthának bizonyult, melyből pusztán hipochonder
természeted csinált betegséget (s merő kényeskedés volt csak egy órára is lefeküdnöd).
Az én lázam csakúgy 37,4 volt, mint a tiéd, de amíg az enyém szinte elviselhetetlenül
kínzó bágyadtsággal, kezek és lábak tartós elzsibbadásával, a tüdő felpuffadásával
és a mellüregi szervek könnyen végzetessé válható lötyögésével járt együtt (s
ilyenformán teljesen indokolt volt végrendelkeznem), a tiéd szimpla hőemelkedés
volt csupán, melyet említeni sem érdemes, legfeljebb csak azért, mert szép,
piros színt varázsolt az egészségtől amúgy is sápadt orcádra, s ezenfelül alkalmas
lett volna arra, hogy a futó kis lázak ismert hatásaként fokozza vitalitásodat
(ha szánnivaló nyimnyám módjára ágynak dőlsz, hogy sajnáltasd magad).
Én is köhögtem, és te is köhögtél. De minő különbség a két köhögés között!
Én valahányszor köhögtem, mélyről, kitapinthatóan a térdízületemből köhögtem.
A fuldokló köhögés következtében a szemem, fülem, orrom nemegyszer eldugult,
és összecsomózott zsigereimet a gyorsan elősiető mentőorvosnak kellett kibogoznia.
Te hallhatóan a torkodból köhögtél, sőt, nem is a torkodból, hanem éppencsakhogy
a fogaid mögül, kínosan erőltetve s csak azért, hogy környezetedet halálra idegesítsd.
Az én influenzámat a megfelelő mennyiségben adagolt germicid, panafluid, aszpirin,
kalmopirin, termofor, forraltbor és nem utolsósorban a körültekintő sebészeti
beavatkozás végül is csodával határos módon meggyógyította. A tiédet teljesen
felesleges volt napokon át citromos teával kúrálni, őszintén szólva sokkal rokonszenvesebb
lett volna, ha nyíltan kijelented, hogy azért iszod a citromos teát, mert amúgy
is szereted.
Egészen természetes, hogy válságos állapotomban a körzeti orvost kihívatnom
nemcsak indokolt, de kötelességem is volt, mert munkásságom, valamint az átlagost
jóval meghaladó képességeim arra intenek, hogy vigyázzak magamra, mint legfőbb
értékre. Hogy azonban a körzeti orvost te — néhány közönséges orrfúvás miatt!
— kihívatni nem átallottad, az arra mutat, hogy egyrészt sajnálatosan képzelődő
vagy, másrészt el akartál bliccelni egy munkanapot. Ehhez pedig — noha sem te,
sem munkád nem sokat nyom a latban — nincs jogod.
Hogy a körzeti orvos hozzám nem jött ki, az csak minősíthetetlen indolenciájával
magyarázható, mert bár utóbb csakugyan rendbejöttem, az különleges erős szervezetemnek
és dacos élniakarásomnak köszönhető. (Meg is írtam az esetet a Ludas Matyi „Le
a bürokráciával!” rovatába, de — és ez felháborító! — nem közölték.)
Hogy az orvos hozzád nem jött ki, az természetes, mert egy ilyen nevetséges náthához a közösség orvosát hívni — bocsánat — arcátlanság. Szégyenletes, hogy az orvossal ingerülten beszéltél telefonon, te, akinek náthája citromos teától két nap alatt elmúlt, s nagyon helyes, hogy az orvos az esetet megírta a Ludas Matyi „Le a bürokráciával!” rovatába, ahol elrettentő például remélhetőleg mielőbb napvilágot lát.
(Kaján Tibor karikatúrája)