Nagy Lajos
Nem szoktam hazudni, de ez egyszer kénytelen voltam vele. Mert van egy kis kétéves
gyermekünk, mármint nekem és nőm őnagyságának, s a gyermek nagyon, de nagyon
okos. Olyan okos, hogy ezt mindig, mindenkinek el kell mesélnem. No de minden
gyermek okos, legalábbis a szülei annak tartják. — Itt kezdődik a komplikáció.
Mert hát most már hogyan meséljem el én, hogy a mi gyermekünk milyen okos? Akármit
is mondok el róla, azt már mind hallották az ismerőseim a mások gyermekeiről.
Tehát úgy áll a dolog., hogy a mi gyermekünk nagyon okos, feltűnően okos, okosabb,
mint ezer másik gyerek — ezt én mások meséi, fantasztikus lódításai miatt nem
tudom senkinek sem az értésére adni.
Általában a gyerekek okosságával így vagyunk: a szülő például eszik, mondjuk
szőlőt, a gyerek ezt nézi, s így gügyög: adá, adá — ami azt jelenti, hogy „adjál,
adjál”! A szülő boldog, ad a gyereknek szőlőt, ami még nem is lenne baj, de
azt hiszi, hogy a gyerek hihetetlenül okos, okosabb, mint Kant Immánuel volt
felnőtt korában, mert azt mondja, hogy adá, azaz: adjál.
Puff neki, nagy okosság! Igazán nem nagy kunszt valakitől szőlőt kérni, ezt
még egy felnőtt is meg tudja tenni. Ezt érzi is a szülő, de hát neki muszáj
dicsekednie a gyerekével, ezért így mondja el a kis esetet: „Ettem szőlőt az
édes előtt, és szándékosan nem adtam neki, mert kíváncsi voltam, hogy mit fog
csinálni. Hát csak néz a drágám, s egyszer csak megszólal és szórul szóra ezt
mondja: — „Igazán nagyon különösnek találom, hogy egy anyának van szíve a saját
egyéves kisgyereke előtt szőlőt enni, anélkül hogy őt megkínálná.”
Hát persze, hogy kissé korán fejlett ékesszólással rendelkezne az egyéves kisgyermek,
ha ezt mondta volna. De hát mit lehet tenni, ha egyszer a szülő, boldogságtól
áradozva, így adja elő az esetet. Ez s az ehhez hasonló történetek százezrei
szolgálnak mentségemül, ha aztán én, dicsérvén a mi kicsinyünket, szintén hazudtam.
A valóságos történet az volt, hogy téli időben sétáltam a gyerekkel a kertünkben.
Amikor a kerti kút mellett elhaladtunk, a földön futó cikcakkos jégszalagon
elcsúsztam, elvágódtam, s magammal rántottam őt is. Ő sírni kezdett, mert megütötte
magát, én pedig sziszegtem, mert a karomat majdnem eltörtem. Hát ő sír, bőg,
bőg, én meg a karomat kapkodva sziszegek. Amint meglátja, hogy nekem is bajom
esett, egyszerre eláll a sírása. Néz és figyel engem. És ahogy látja a fájdalomtól
kínosan eltorzult arcomat — nem lehettem valami nagyon csecse! — szinte összeráncolódik
a homloka, s azt kérdezi, a maga baja felől egyszerre megnyugodva:
— Fá-áj?
Hát ez nekem nagyon megtetszett. Nem is tudnám hamarjában megmagyarázni, hogy
miért, de nagyon tetszett, el voltam ragadtatva, s azt éreztem, hogy ez az apró
csemete végtelenül okos, valóságos bölcs. Hogy miért éppen okos? Hát… Hát… éppen
ez az, amit elég nehéz lenne megmagyarázni. De bocsánatot kérek, mégis csak
nagyszerű intelligencia egy kisgyermektől, hogy amint látja az én bajomat, elfeledkezik
magáról, és részvéttel fordul felém. Vagy nem?
Szóval ez a kis eset nekem megtetszett, és mindenáron mielőbb el akartam mesélni,
abban a tenorban, hogy a mi gyerekünk milyen okos, meg olyan okos, hogy nincs
még egy ilyen csodagyerek, okos gyerek a világon.
A feleségemmel persze könnyen ment a dolog, ő rögtön honorálta előadásomat,
fölkapta a gyereket s összecsókolta. De aznap este Vilkenéknél voltunk nagyobb
társaságban, többgyermekes apák és anyák is a társaságban. Én alig vártam, hogy
előállhassak a gyermektörténettel. Amint elkövetkezett a legelső alkalom. nagy
garral bele is kezdtem. Meséltem, meséltem, hogy sétáltunk a kertben, ő mellettem
tipegett, és elcsúsztunk, igen… ő elkezdett bőgni, én elkezdtem sziszegni, ő
amint meglátta, hogy én is megütöttem magam…
Jaj! Itt a baj! Hogyan fejezzem be? Szájtátva figyelnek, s most én egyszerűen
azt mondjam, hogy a gyerek azt kérdezte tőlem, fájt-e? Csalódottan fordulnak
majd el, s gúnyosan összemosolyognak. Igen, ez az átka annak a sok zúdításnak,
amit lelkiismeretlenül dicsekvő szülők a gyerekekről összeáradoztak. No de nem
hagyom magam! Én nem fogok az ő hazugságaik miatt most a gyermekemmel együtt
felsülni. Nem. Hanem merészen nekivágtam:
— …ő rám néz: amint látja, hogy sziszegek, egyszerre elhallgat, és komoly képpel
azt mondja: „Solamen miseris socios habuisse malorum!” — Azaz: Vigasztalás a
bajba kerülteknek, ha a bajban társaik akadnak.
Jé! Ilyen okos gyerek! Igazán csuda.