Feleki László

Az ötlet

Alig múlt el éjfél, amikor az írónak valami eszébe jutott. Valami kis ötlet, talán egy kis versre, karcolatra vagy akár egy novellára való. Jó ötlet, gondolta, de — nem fogom reggelig elfelejteni? Félálomban volt, a hirtelen támadt gondolat azonban gyorsan kiverte szeméből az álmosságot. Haragudott is magára, elsősorban azért, mert éjszaka sötétben, orvul támadt egy ötlete, ahelyett, hogy nappal, karosszékben, íróasztalnál jutna eszébe valami. Azért is mérges volt, mert már ezerszer megfogadta, hogy papírt és ceruzát tesz az éjjeliszekrényére, hátha támad valami ötlete. Egészségtelen pesszimizmussal nem készített be sem papírt, sem ceruzát, s most tessék, itt az ötlet. Ha elalszik, reggel már hiába töri a fejét, nem jut eszébe, s majd élete végéig szemrehányást tehet magának.

A szoba hideg volt, a takaró alatt meghitt meleg ölelte körül tagjait. Töprengett, noha tudta, hogy ez a tett halála. Fölkeljen? Ehhez össze kellene szednie minden erejét, s kérdés, elegendő lenne-e. Még ha nyáron jutott volna eszébe az ötlet, hagyján! Akkor könnyebb fölkelni. De ilyen hideg, nyirkos őszi éjszakán… Mi lenne, ha betanulná az ötletet? Esetleg versbe szedné, gyerekjáték egy-két rím közé szorítani, s úgy könnyebben eszébe jut reggel. Á, hiú ábránd! Rímekkel együtt felejtené el! Az lenne a legeredményesebb, ha reggelig virrasztana. Erre a gondolatra ólmos álmosság rohanta meg, s ebből megtudta, hogy képtelen lenne megküzdeni a szendergés ördögével.

Félszemmel az éjjeliszekrényére pillantott. A lámpából kicsavarhatna egy szöget, félig úgyis kiáll, azzal bekarcolhatná az ötletet az éjjeliszekrény ajtajába, belül természetesen, néhány szó az egész, másnap elhívatná az asztalost, az láthatatlanná fényezné a néhány szavas emlékeztetőt. De hogyan távolítsa el a feleségét a lakásból?

Ebben a pillanatban esküdni mert volna rá, hogy a felesége megmozdult, sőt mintha mondott is volna valamit. Már hallucinálok, gondolta kétségbeesetten. Feszülten figyelt. Felesége egyenletesen lélegzett. De hátha csak tetteti? Manapság az emberekben kevés az őszinteség, csak gyanakvást tapasztal az ember mindenfelé.

Pillanatra elbóbiskolt az emberiség álnoksága fölött érzett bánattól, aztán ijedten riadt fel. Még emlékezett az ötletre, de a szíve hevesen dobogott a kiállott rémülettől. Majdnem elfelejtette a pompás gondolatot! Nincs más hátra, fel kell kelni, oda kell menni az íróasztalhoz, és föl kell írni az ötletet, aztán usgyi, vissza, fejest ugrani az ágyba, s nyugodtan aludni tovább. Elszánta magát, kiugrott, mint a rohamozó katona a lövészárokból. Ügyesen belelépett a papucsába, s óvatos léptekkel indult el az éjszaka homályában. Az egyik széket ügyesen ki tudta kerülni, de az alattomos padló, amely különben nappal mindig példásan néma, akkorát reccsent, hogy ő maga is megijedt. Felesége fölriadt, és ijedten kérdezte:

— Mit csinálsz?

Az író, aki terjengősségéről volt ismeretes, életében először szerette volna magát tömören kifejezni, két szóval, amely mindent megmond, s minden további magyarázkodást fölöslegessé tesz.

— Az íróasztalhoz megyek — mondta —, hogy felírjak egy ötletet.

Ő maga sem volt megelégedve a válasszal, hosszadalmasnak találta, s amellett érezte, hogy nem sikerült megragadnia a lényeget. Ami különben felesége következő kérdéséből is kiderült:

— Éjszaka? Miféle ötletet?

— Most jutott eszembe, mit csináljak! — felelte az író egy kicsit ingerülten.

— Miért nem tettél papírt és ceruzát magad mellé? Majd megfázol nekem, már régen volt tüdőgyulladásod!

Az író mindig mélységes ellenszenvvel viseltetett a „Miért nem…” kezdetű kérdések iránt, de most különösen megmérgesedett. Hamarosan heves szóváltás fejlődött ki, amelyben egyre régibb sérelmek elevenedtek fel. Veszekedés emlékezés nélkül mit sem ér, s ilyen alkalmakkor kiderül, hogy az emberek nem is olyan feledékenyek, mint azt ők maguk hiszik. A szóváltásnak csak az vetett véget, hogy az író agyába hirtelen szörnyű felismerés hasított bele: elfelejtette az ötletet! Nagy ég, mi is volt az? Lázasan gondolkozott, de hiába. Halálos rémületben törte a fejét, de nem jutott eszébe a jó ötlet — mit jó, nagyszerű ötlet! Ebben a pillanatban ugyanis világosan érezte, hogy ezzel az ötlettel a halhatatlanság kopogtatott be hozzá éjnek idején. Élete főművének, egy kozmikus távlatú roppant regényciklusnak volt az alapeszméje, amely most visszazökkent a végtelenbe. Segítség!

Ott gubbasztott reggelig íróasztalánál, ceruzájával lesben állva, hogy abban a pillanatban, amikor az ötlet felbukkan, lecsap rá, és villámgyorsan felírja. Mialatt felesége édesen aludta a mártírok igaz álmát, kínjában egymás után agyalta ki az ötleteket, elkeseredetten vetette papírra az egyik gondolatot a másik után, de világosan érezte, hogy egyik sem közelíti meg a legnagyobbat, amely ott bujkál az agya mélyén, néha egy-egy pillanatra előbújik tudata küszöbe alól, megmutatja magát kacéran kacsintva, de mielőtt megragadhatná, újra eltűnik.

Ettől a naptól kezdve lázasan kergette az elveszett ötletet. Többet dolgozott, mint valaha. Írt, alkotott, számos díjat és kitüntetést nyert, mégsem volt boldog, mert egyre csak fájt a szíve az elfelejtett ötletért, amelyről egyre világosabban érezte, tudta, hogy az volt az igazi.

(Kaján Tibor karikatúrája)