Feleki László

Babona

Ketten állunk az autóbuszmegállónál. A busz nem jön. Úgynevezett ritka busz, tréfák, karikatúrák és panaszos levelek témája. Fülelünk, leskelődünk, néha valami gyanús zaj felébreszti bennünk a reményt, de ez az érzés minden alkalommal földiekkel játszó égi tüneménynek bizonyul. Akármelyik indián hiába nyomná fülét a földhöz, csalódottan kelne föl.

A közös szerencsétlenség összehozza az embereket. Beszélgetés kezdődik közöttünk.

— Soká jön ez a nyomorult busz!

— Hát igen. A holdba eljutunk valahogyan, de a Forinyák utcába annál nehezebben.

— Úgy látszik, az Autóbuszüzemben arra gondolnak, hogy úgyis kitolódott az átlagéletkor.

— Persze, türelem kérdése az egész, mint az algériai helyzet.

— Hát ez nem éppen jó példa, mert ott csak most kezdődik a tánc.

— Ben Bellára tetszik gondolni?

— Meg Ben Kheddára. Azt hiszem, az OAS van a dolog mögött.

— Az lehetetlen.

— Na, csak rávigyázzon!

Ezen elvitatkozunk, majd rátérünk a laoszi helyzetre, Katangára, a kínai-indiai határkérdésre, a brazil kormányválságra, a perui katonai puccsra, az angol kormányátalakításra, s már Kuvaitnál tartunk, amikor a busz még mindig nem jön.

— Jó lenne rágyújtani egy cigarettára! — mondom tréfásan. — Akkor biztosan jönne.

Az illető megütődve néz rám.

— Ön talán babonás?

Nem szeretem, ha ismeretlen emberek beleturkálnak legbelső lelki életembe, s ezért vállamat vonogatva fejtegetem, hogy alapjában véve nem vagyok babonás, de hát sok dolgok vannak földön, s égen, semmint bölcs elménk álmodni képes, másrészt a babonának vannak szórakoztató elemei is. Ki mond le arról a kedves derültségről, hogy megfogja a gombját kéményseprő láttára? Nincs az a felvilágosodott atomtudós, aki eldobna egy négylevelű lóherét.

Az illető jóindulatúan bólint, miközben a busznak se híre, se hamva.

— Ez mind igaz, bár ha arra gondolunk, hogy az egykori kizsákmányolók kezében a babona is alkalmas eszköz volt az elnyomott néptömegek szellemi sötétségben tartására, akkor talán még az ártalmatlannak látszó babona sem ártalmatlan.

Ezen is vitatkoztunk. Hangsúlyozom, hogy én nem hiszek a boszorkányokban, mert azok nincsenek is, viszont hiába hiszek a buszban, az sincs. Az illető ekkor egyenesen felteszi a kérdést:

— Miből gondolja, hogy ha rágyújt egy cigarettára, akkor jön a busz? Egyetlen égő cigaretta idevarázsolja a buszt?

Megint csak vonogattam a vállamat.

— Kétségtelen, hogy a logika erre mit sem tud mondani. Egyelőre a tudomány is tanácstalanul áll ezzel a jelenséggel szemben, bár kétezerben talán már pontosan tudják, hogy a cigaretta meggyújtása következtében gyorsabb mozgású molekulák impulzusai villanásszerűen materializálják a buszt. Annyi máris bizonyos, hogy vannak népi megfigyelések, tapasztalatok. Nemegyszer láttam már, hogy hosszú autóbuszvárás közben valaki mérgesen rágyújtott egy cigarettára, s máris kénytelen volt eldobni, mert a várva várt busz hirtelen megjelent.

— Szóval ön szerint azért jött a busz, mert valaki cigarettára gyújtott?

— Lehet. A sors rosszindulatú jelleme régen bizonyított dolog. Elképzelhető, hogy csak azért lök oda hirtelen egy buszt, nehogy az illető nyugodtan végigszívhassa a cigarettát.

— Tehát ön szerint ez tapasztalati kérdés?

— Elsősorban… — mondom bizonytalanul.

— Kérem! — mondja az illető fölényesen. — Próbáljuk meg! Gyújtson rá!

— Sajnos, nem dohányzom — mondom —, gyújtson rá ön!

— Én sem dohányzom, megtiltotta az orvos.

— Hm, szóval akkor cigarettája sincs!

— Nincs.

Körülnéz, és a sarkon túli trafikra mutat.

— Tessék venni, ott a trafik! Ha bizonyítani akar…

A buszt még mindig nem lehet sem látni, sem hallani, tehát habozás nélkül erélyes léptekkel indulok a trafikba, és bátran benyitok.

— Van cigaretta? — kérdezem.

A trafikosné kissé meglepődik.

— Van. Milyen tetszik?

— Olyan, amelyikre rá lehet gyújtani.

A trafikosnő felhúzza a homlokát, nem szól egy szót sem, odanyújt egy pakli cigarettát, meg sem nézem, sőt egy újabb szégyenletes kérdést teszek fel:

— Mibe kerül?

Megmondja, fizetek, vásárolok még egy skatulya gyufát. Kiráncigálok a pakliból egy cigarettát, s kilépve az utcára, nem minden nehézség nélkül, de eltökélten rágyújtok.

Gyanús zajra leszek figyelmes. Közben megérkezett a busz, és már robog is tovább.

Az illető a hátsó peronról leverten integet, mialatt én diadalmasan köhögök.

(Hegedűs István karikatúrája)