Karinthy Frigyes

Barátom, a vállalkozó

Délelőtt tízkor sürgönyt kaptam, hogy délután egynegyed ötkor jelenjek meg a Nyújork kávéházban rendkívül sürgős és számomra életbe vágó fontosságú ügyben. Délután egy órakor újabb sürgöny érkezett, hogy ne egynegyed ötkor, hanem fél hatkor jöjjek, és ne a Nyújorkba, hanem a budai Filadelfiába. További sürgöny véglegesen és visszavonhatatlanul az Andrássy kávéházban jelölte meg a helyet, az időt este fél tizenkettőkor.

Megjelentem a megjelölt időben és helyen, ahol a pincér egy levéllel várt, a levélben az volt, hogy legyek szíves, fáradjak el azonnal az újpesti Otthon kávéházba, ott vár rám a sürgöny feladója.

Elmentem Újpestre, és beültem a kávéházba. Néhány perc múlva alacsony, szőke fiatalember jelent meg asztalomnál, bemutatkozott és leült. Kérdésemre, hogy ő hívatott-e, gyorsan bólintott, hogy igen. Megkérdezte, hogy vagyok, és mit szólok hozzá, milyen soká tart a háború.

— Hát bizony — mondtam —, éppen hogy eléggé. Már az igaz.

— És ki tudja, még meddig tart — mondta.

— Bizony, csak az isten tudhatja — jegyeztem meg.

— Tessék elhinni, már vége lehetne — fűzte tovább.

— Majd csak vége lesz — válaszoltam.

Köhögött, és a körmét kezdte piszkálni.

— Hát, kérem — mondtam én —, hát miről van szó?

— Hogyhogy miről? — kérdezte.

— Úgy értem, a sürgönyök miatt…

— Ja, arról. Hát igen, kérem, egy vállalkozásról lenne szó.

— Értem. Miféle vállalkozásról?

— Hiszen éppen ez az. Ez az, kérem. Nagyon helyesen tetszik kérdezni, hogy miféle. Éppen emiatt akartam önnel beszélni.

— Állok rendelkezésére.

— Mert kérem, az emberek mindenfélét csinálnak. Mondok, csinálni kellene valamit.

— Nagyon helyes.

— Csakhogy alaposan meg kell fontolni a dolgot. Ezért akartam beszélni önnel.

— No igen… nagyon megtisztelő… tehát?

— Tudom, kérem, hogy azt nem lehet úgy egykettőre nyélbe ütni.

— Mégis… talán nagy általánosságban tessék elmondani… talán lapvállalkozás.

— Azt most még nem mondhatom meg. Nem éppen lap. De esetleg az is. De ezt még meg kell fontolni. Nézetem szerint éppen ezt kell megfontolni.

Szünet állt be.

— Egyelőre az a fontos — kezdte újra —, hogy amíg nem biztos a dolog, nem szabad senkinek beszélni róla.

— Kérem, kérem — biztosítottam.

— Mert még nem lehet tudni… az nem megy máról holnapra… az nagyon veszélyes, ha előre beszél róla az ember… tetszik tudni, ellopják az ötletet…

— Persze — mondtam —, és tekintve, hogy pénzről van szó, biztosan…

— Azt éppen nem mondhatnám. Pénz egyelőre nincs. Csak lesz majd, ha a dolog sikerül.

— Mégis — mondtam óvatosan —, milyen természetű dolog ez?

— Hiszen éppen emiatt akartam önnel beszélni, hogy milyenféle legyen. Mert azt elő kell készíteni, azt meg kell fontolni. Nem szabad elhamarkodni, ha az ember sok pénzt akar keresni.

— Már az igaz.

— Majd ha aztán már lát az ember egy kis pénzt — folytatta lelkesen —, akkor lehet bátrabban csinálni. Ha nekem együtt lesz egy kis pénz, akkor én nem nézem a fáradságot.

— Ó, bizonyos vagyok benne…

— Majd meglátja, hogy én nem vagyok smucig ember. Én nem fogom eltitkolni ön előtt, ön ellenőrizhet majd, hogy mennyit kerestem a vállalkozáson… nálam lehet keresni, barátom…

— Meg vagyok győződve róla. Mégis, hogy kezdünk hozzá?

— Na, hát helyben vagyunk. Erről akartam önnel beszélni. Én az ön eszét nagyon sokra becsülöm, én meg vagyok győződve róla, hogy ön segítségemre tud lenni… Ezért fordultam önhöz, és senki máshoz… Nekem nem kell mindenféle ember, nekem maga kell, igenis, maga… hozzám jöhet, kérem, Anatole France is, én nem bánom, akármilyen ember, énnekem nem kell…

— Nagyon köszönöm — rebegtem —, hát akkor miben lehetnék…

— Erről van szó, kérem. Én nem vagyok egy lángész, én ezt tudom — ne tessék tiltakozni, nem restellem én —, én magam nemigen tudnám — de ha ön nekem tud mondani valamit, amivel pár százezer forintot lehetne keresni… hát én nem feledkeznék meg önről, azt elhiheti… én nem kívánnám ingyen, mint sok gazember.

A pincér jelezte, hogy záróra van. Fölálltunk.

— Hát gondolkozzék — mondta.

— Jó — mondtam —, majd gondolkozom.

— És ha tud valamit — írjon rögtön.

— Majd írok — mondtam.

— Hanem egyet: diszkréció! Senkinek egyetlen szót se! Senkinek! Ilyen dolog nem megy másképp! Mihelyt az ember elárulja, más csinálja meg. Csak bízza rám, maga fiatal ember, maga ezt nem érti. Nem akarom, hogy megelőzzenek. Ennyiben maradunk: senkinek egy szót se!!

— Ennyiben.

— Alásszolgája.

— Alásszolgája.

Negyed egy volt, és én ott ültem Újpesten.