Feleki László
A kritikus egy esős reggel elhatározta, hogy olyan bátor bírálatot jelentet
meg, amelynek olvasására maga Oroszlánszívű Richárd is elájulna a rémülettől.
Igen ám, de milyen művet bíráljon meg? Először arra gondolt, hogy ízekre szedi
Kolumbácsi Mihály „Mezei vulkán” című regényét, de aztán eszébe jutott, hogy
Kolumbácsi apósa alosztályvezető az Árvízmentesítési Igazgatóságnál. Aki az
alosztályvezető vejének regényét lehúzza, az nem is álmodhat árvízmentesítésről,
pedig neki, mármint a kritikusnak, egy kis telke van Gárdonyban.
Istenem, van még rossz regény a világon; jut is, marad is. Itt van például Surmó
Gézának történelmi regénye, a „Búvár Kund, a kemény vitéz”. Az első goromba
mondatok után azonban eszébe jutott, hogy Surmó apja üzletvezető a közeli Húsértban,
és ha ujjat húz vele, csupa csontot ad:
— Hogy kell vigyázni! — suttogta a kritikus, és sürgősen új mű után nézett,
hogy kérlelhetetlen elviségét bebizonyítsa. Hamarosan rábukkant Mikulicsi Zénó
„Holdsugár a végtelenben” című regényére, amely olyan gyenge mű volt, hogy minden
kritikus csámcsoghatott a gyönyörűségtől. Most már azonban óvatos volt, s mielőtt
még papírra vetette volna haragvó villámait, utánanézett Mikulicsi társadalmi
hátterének. Még a szívverése is elállt, amikor megtudta, hogy Mikulicsi többszörösen
kitüntetett főméhész, érdemes méztermelő. Mivel a kritikus nagyon szerette a
mézet, elhatározta, hogy Mikulicsi regényének még a házatáját is elkerüli.
Rövidesen talált egy új művet, amely minden tekintetben alkalmasnak látszott
kemény bírálatra. Saroglya Bertalan népi író, akinek a „Bögölycsípés” című,
ideológiailag tisztázatlan poémáját tartotta kezében, nemcsak narodnyik és egzisztencialista
volt, hanem kulákcsemete is. Sajnos, kiderült, hogy apját annak idején névcsere
következtében tették kuláklistára, s az öreg azóta kiváló fejőgulyás lett.
A kritikus az újabb kudarctól előbb elkeseredett, elszántságát azonban ez sem
törte le. További kockázatnak azonban már nem volt hajlandó kitenni magát. Elment
az erdő mélyébe, s ott az egyik öreg fa odvában egy novellaíróra talált. Örömmel
tudta meg a novellaírótól, hogy talált gyerek, tulajdonképpen neve sincs még
az irodalmi életben. A kritikus elnevezte Tücsök Lajosnak. Alaposan kikérdezte.
Kiderült, hogy Tücsök Lajos nem politizál, nincsen egyetlen befolyásos barátja
sem, nincs lap, amelynek főszerkesztője lenne, se színháza, se mozija, se másféle
jószága nincsen, az erdőben a nagyobb állatok is elkerülik. A kritikus megnyugodva,
sőt fellelkesülve távozott, s már a vonaton fogalmazgatta az első mondatokat:
„Tücsök Lajos új könyve botrányos eseménye irodalmi életünknek. Ez a novellista
szörnyeteg még mindig szabadlábon van, sőt ami a legfelháborítóbb, nemcsak a
lába szabad, hanem a keze is, amellyel fércműveit írja. Hol van ilyenkor az
irodalmi karhatalom s a társadalmi összefogás? Vajon mit szólnak ilyen novellákhoz
azok a lágy szívű humanisták, akik mindenáron a halálbüntetés ellen kardoskodnak?
Félelmet nem ismerő szívvel kimondom, hogy Tücsök könyve bűncselekmény, pestisjárvány,
tömegszerencsétlenség és öngól. Elég volt a köntörfalazásból, elég volt a finomkodásból,
ide bunkó kell, őserejű, bátor bunkó, amely széles rendet vág a nyomtatott merényletek
között. Ami a novellák stílusát illeti…”
A kritikus itt megakadt. Semmi vaskos gorombaság nem jutott az eszébe. De nem csüggedt el, mert elhatározta, hogy még aznap éjszaka bekukkant a közeli italboltba, s ott majd csak talál néhány használható jelzőt: semmilyen áldozattól nem riadt vissza annak érdekében, hogy ne nézzék langyos, hímező-hámozó, megalkuvó kritikusnak.