Feleki László

Csempe Miklós, az ember

 

(Emlékezés egy géniuszra)

 

 

 

Mivel jómagam nemcsak szerencsés kortársa, hanem legjobb barátja is voltam Csempe Miklósnak, úgy érzem, kötelességem Csempe egyéniségét egy ismeretlen oldalról is megvilágítani. A világ jól ismeri Csempe korszakalkotó munkásságát, hálás neki csodálatos szimfóniáiért és operáiért, a Föld körülúszásáért, a gőzgép és a televízió feltalálásáért, a Pluto felfedezéséért, a dél-amerikai szabadságharcokban vitt történelmi szerepéért, monumentális szobraiért, filozófiai és ásványtani munkásságáért. De keveset tud Csempe Miklósról, az emberről. A meteor tüze elkápráztatta kortársait, nem látták, nem láthatták Csempét a mindennapi életben, nem ismerhették ezt a végtelenül határozott, tiszta, szerény, emberi embert, akinek embersége, emberismerete, emberbarátsága, megemberelése példamutató volt embertársai számára. Emberbőrbe bújt ember volt. Engedjék meg, hogy néhány példával megvilágítsam, ki is volt Csempe Miklós.

Becsületessége, egyenessége minden képzeletet felülmúlt. Egyszer egy régi Ismerőse felajánlotta, hogy törjenek be együtt. Ismerte Csempe csodálatos tornászképességeit. Csempe sokáig gondolkozott, mert nem szeretett elhamarkodottan ítélni, homloka redőssé vált. Végül megszólalt azon a tiszta, meleg, mégis rekedt hangján, amely a szívekbe hatolt:

— Nem tehetem. Nem tenne boldoggá.

Ilyen kristályos egyszerűséggel szokta kifejezni magát. Egyenes lélek volt. Ha olyasvalamire akarták rábeszélni, aminek tisztaságában a legcsekélyebb kételyei voltak, már nemet mondott.

Lassan evett, gondosan megrágta az ételt. Meg is kérdeztem tőle egyszer:

— Miért eszel ilyen lassan, Miki?

Nem válaszolt semmit sem. Ilyen zárkózott volt. Nem engedett magához senkit közel, északi fény volt, magános szirt.

Mindig a népből merített erőt, nem a fényes szalonok légköréből. Egy alkalommal a belga király fogadásán a francia saláta kiömlött a frakkjára.

— A teringettét! — kiáltotta a gőgös, önhitt urak és hölgyek füle hallatára, s érezni lehetett, hogyan tör be diadalmas erővel erre az előkelő helyre a nép hangja.

Önismerete lenyűgözte az embereket. Egy alkalommal egy társaságbeli hölgy megkérdezte tőle, hogyan tudta feltalálni a televíziót. Csempe habozás nélkül, határozottan válaszolt:

— Lángeszem segítségével!

Önismereténél csak a szerénysége volt nagyobb. Amikor valaki egyszer azt merészelte mondani neki, hogy Beethoven meg sem közelíti őt, haragosan kiáltott fel:

— De megközelít! Nem nagyon, de megközelít!

Minden helyzetben meg tudta őrizni a lélekjelenlétét. Amikor egyszer a Balatonban felborult vele a csónak, csak ennyit mondott:

— Segítség!

Kristálytisztán fejezte ki magát, nem szerette az elvont fogalmakat. Villamoson, autóbuszon csak ennyit szokott mondani:

— Kérek egy átszállót!

Ha nem nyert a lottón, sohasem keseredett el. Méltóságteljesen káromkodott, megfogadta, hogy többé soha nem játszik, majd mindig újra játszott, mert nem volt makacs, belátta hibáját, és nem ragaszkodott téves elhatározásához.

Fiát következetesen nevelte. Csak akkor pofozta fel, ha mérges volt rá.

Nagyon emberi volt. A cipőt mindig a lábán viselte, sohasem a fején. Szeretett ágyban aludni, tányérból enni, vizet ritkán ivott másból, mint pohárból. A színdarabokat ülve szerette végignézni, a tüdejével éppen úgy lélegzett, mint az egyszerű emberek, mert nem szerette a privilégiumokat.

S ami a legmegkapóbb volt egyéniségében: nagyszerűen tudta megválogatni a barátait.

 

(Hegedűs István karikatúrája)

 

 

 

Lap tetejére

Címlap