Feleki László
Szobám ablaka az udvarra néz, s a kilátást a budai hegyeken kívül egy földbe
vájt garázs teteje képviseli, amely kedvenc játszótere a házbeli és környékbeli
gyerekeknek. Fociznak, célba dobnak, verekednek, főként pedig bevehetetlen erődítménnyé
építik ki a garázs környékét ágyúkkal, géppuskákkal, rollertalpas tankokkal
és más fegyverekkel, amelyek a helyszínen vagy a szomszéd udvarokon található
hulladékanyagokból előállíthatók.
Írni próbálkozom (már évek óta), de minduntalan beszűrődik hozzám a harci lárma,
mint ahogyan annak idején a wagrami csata tüzérségi moraja eljutott Stendhal
bécsi szobájába is. Az összehasonlítás több lábára is sántít, meggyőződésem
ugyanis, hogy a sashegyi ütközetek zaja néha elnyomná a wagrami mennydörgést
is.
Eszményi munkakörülmények! Az a helyes ugyanis, ha az író közel van az élethez,
nem bújik elefántcsonttoronyba, ahol fakó csend tesped. Az én ablakomon dörömböl
az élet, harci lárma élénkíti az agyműködést. A helyi csaták jellege változatos,
a hősök kiléte is. A kis Miki néha Rákóczi hadnagya, néha Toldi Miklós, néha
Maugli — filmje és könyve válogatja! Barátja és harcostársa, a Mikulás, engedelmesen
követi a kis Miki képzelőerejét. Neki különben is mindegy, hogy melyik hős szerepét
játssza, csak az a fontos, hogy fradista legyen. Fegyverzetük figyelemre méltóan
változatos. Lándzsákon és nyilakon kívül a legkorszerűbb fegyverekkel vannak
felszerelve.
A napokban éppen az élet értelmét próbáltam papírra vetni, s az volt az érzésem,
hogy végre megragadtam a dolog lényegét, amikor hirtelen hatalmas robajra lettem
figyelmes.Kénytelen voltam kimenni az erkélyre, mert ilyenkor nemcsak bosszús
vagyok, hanem kíváncsi is. Mikulás és a kis Miki jókora rudakat és deszkákat
cipeltek s potyogtattak el. Az ilyesminek különben a házat tatarozó építőmunkások
szoktak örülni. Kérdezősködésre sosincs szükség, fiatal barátaim önként újságolnak
el mindent.
— Tessék nézni, Laci bácsi, atomdeszkák!
— Az minek? — kérdeztem tudásszomjtól hajtva.
— Az ágyúhoz! — mutattak rá a csatornaroncsból átalakított lövegre. Egy rozsdás
vécéláncot is szorongattak, ez a láncreakcióhoz kell. Részletesen elmagyarázták
különben a haditervet. Az atomdeszkáké a jövő, de azért a hagyományos nyilat
és a lándzsát is megtartják. Ha jön az ellenség, egyből visszaverik, méghozzá
saját erejükből, nincs is szükségük a már felnőttnek számító Tomira és Attilára,
akik már olyan nagy fiúk, hogy táncolnak és kosárlabdáznak, s egy pótvizsga
meg sem kottyan nekik, a szomszéd Ági pedig legfeljebb arra jó, hogy tétpst
készítsen a sebesülteknek.
Mindezt türelmesen végighallgattam, majd elnézést kérve, visszamentem dolgozni.
Közben sajnos elfelejtettem az élet értelmét, s a ceruzámat rágva dühöngtem.
A fene egye meg a háborút, ilyenkor a szellemi élet teljesen visszafejlődik.
Nagy nehezen visszazökkentem az előbbi gondolatmenetembe, s már-már egyenesben
voltam, amikor újabb harsány „Laci bácsi!”-ra lettem figyelmes. Mit volt mit
tennem, feltápászkodtam, és kicsoszogtam az erkélyre. Mikulás egy babakocsi
ütött-kopott kerekét mutatta diadalmasan.
— Ez micsoda? — kérdeztem.
— Radarállomás! — felelte büszkén.
Egy pillanatig meghatva gondoltam arra, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt egy
nyolcéves kisfiú még nem is tudta, hogy mi az a radarállomás, majd megkérdeztem:
— És minek a radarállomás?
Mikulás a kereket egy bokorra kötve válaszolt:
— A váratlan támadás ellen. Ez jelzi, ha támad a Devecsai.
A Devecsai a szomszédban lakó kisfiú, a Mikulás osztálytársa, ő is nyolcéves
veterán. Most persze nehézségei lesznek, nem tud meglepő támadást végrehajtani.
Megköszöntem a felvilágosítást, s visszamentem dolgozni. Munkámat azonban, sajnos,
nem tudtam folytatni, mert tele volt a fejem a várható összecsapás esélyeivel.
A túlerő és a tüzérségi fölény kétségtelenül a kis Mikiék oldalán volt, de a
Devecsai is hozhat erősítést, s amellett csúzlija is van. A dolog tehát nem
olyan egyszerű. Lássuk csak! Az is kérdés, hogy az atomdeszka beválik-e mint
taktikai fegyver. Én úgy láttam, hogy a garázstető hátulról éppen olyan védtelen,
mint Szingapúr. Kissé nyugtalanul próbáltam folytatni a munkámat, amikor heves
ugatásra és morgásra lettem figyelmes. Kirohantam az erkélyre, s láttam, amint
a Buksi kutya letépi a radarállomást a bokorról, és a szájában tartva, morogva
elszalad vele.
Hideg futott végig a hátamon. Oda a radarállomás!
Mi lesz, ha támad a Devecsai?
Így nem lehet dolgozni!
(Hegedűs István karikatúrája)