Tabi László
Válságos helyzetbe sodorta a minap a női divat N. N. budapesti gyógyszerészt, a 16375. sz. patika igyekvő és megbecsült vezetőjét. Nehéz, sőt könnyen végzetessé válható helyzetéből az utolsó pillanatban mentette meg egy bátor középiskolai tanár. De kezdjük az elején!
Az ominózus nap estéjén hitvesével egyetértésben a patikus úgy döntött, hogy estebédjüket a Margitszigeten fogják elkölteni. Ezt követően az asszony azonnal festeni és púderezni kezdte magát, majd vadonatúj kosztümjét magára öltve, elindultak. Az időjárás pillanatnyilag kedvezett a sétának, s ilyenformán gyalog vágtak neki a szigeti útnak. Az alacsony termetű, sovány, de ügyes gyógyszerész, karján magas és erőteljes asszonyával néhány perccel kilenc óra előtt ért célhoz a Nagyszálló kerthelyiségének egyik szabad asztalánál. Mire vacsorájukat gondosan megrendelték, jó étvággyal elfogyasztották, és fejcsóválva kifizették, éjfélre járt az idő. Az égbolt ezenközben természetesen beborult, s a budai hegyek fölött kék villámok kezdtek röpködni. N. N. és hitvese ekkor a 26-os autóbusz végállomásához sietett, hogy az éppen ott veszteglő járműre felszálljanak. Azonban rémdrámába illő fordulat döbbentette meg őket: az asszony nem tudott fellépni az autóbusz lépcsőjére, mert divatos szoknyája ehhez túlságosan szűknek bizonyult. A patikus ekkor, mit sem sejtve még, néhány tréfás megjegyzést tett, de midőn látnia kellett, hogy őnagysága akkor sem tudja a lábát emelni, ha a szoknyáját térden felülre ráncigálja, kedélye elborult. A jármű motorja zakatolni kezdett, cselekedni kellett! A gyógyszerész háta mögé állt hitvesének, hogy felnyomja a buszra. Hiába veselkedett azonban neki minden igyekezetével, a túlerővel szemben tehetetlennek bizonyult. Az autóbusz elindult, telve férfiakkal és abroncsos szoknyájú boldog lányokkal.
Minthogy az eső kövér cseppekben hullani kezdett, N. N. visszarohant a szálló portájára, hogy taxit rendeljen. Minthogy azonban az eső kövér cseppekben hullani kezdett, a taxiközpontban a kagylót fel sem vették, N. N. ekkor arra gondolt, hogy reggelig szobát bérel a szállodában, ahova hitvesét liften fel lehet szállítani. Azonban ez idő tájt fővárosunkban a Nemzetközi Tekebajnokok kongresszusa folyván, üres szoba nem akadt. Feldúlva ért vissza a megállóhoz a zaklatott férj, ahová addigra már beállt a következő autóbusz, méghozzá az utolsó. A helyzet lélegzetelállító volt: ha az asszonyt erre sem sikerül felemelni, minden elveszett. Az indulásig hat-hét perc volt csupán. Villámlott, mennydörgött, és már szaporán esett. A kétségbeesés azonban — mint tudvalevő — megsokszorozza a testi erőt. Az asszony szoknyáját csaknem köldökéig cibálva fel, sikeres kísérletet tett arra, hogy jobb lábát az autóbusz lépcsőjének élére helyezze. Ehhez azonban annyira hátra kellett dőlnie, hogy a fogantyú megragadásáról szó sem lehetett. N. N. ismét nekifeszült, de ereje megsokszorozva sem volt elegendő. Segítségre lett volna szükség, de az, hogy egy idegen férfi segédkezzék e kényesnek mondható műveletben, a házaspár számára képtelenségnek látszott. Ekkor tűnt fel a megállónál H. J. 48 éves, de jó erőnek örvendő latin tanár. N. N. örömmel ismerte fel H. J.-ben egykori osztálytársát, akivel harminc évvel ezelőtt érettségizett Debrecenben. Négy perc volt hátra az indulásig. Ennyi idő alatt kellett a harminc éve nem látott férfiúval annyira összemelegednie, hogy szolgálatát igénybe vehesse. Sikerült!
Az első két percben iskolai emlékeikről beszéltek. A harmadik percet az időjárás méltatására fordították, a negyedik percben N. N. odavitte H. J.-t a feleségéhez, akinek a lába még mindig a lépcsőn pihent, s bemutatta az asszonyt. H. J. kezet csókolt, az asszony meghívta őt másnapra vacsorára. Ezek után N. N. már megkérhette barátját, hogy segédkezzék a felszállásnál. H. J. készséggel tett eleget a kérésnek, s a nyomófelületet gondosan elosztva, munkához láttak. Az összefogás eredménnyel járt, s az autóbusz a többi utas lelkes tapsa közben elindulhatott.
Tombolt a vihar, bókoltak a vén szigeti platánok, dübörgött az ég. Az Ember ismét legyőzte a Természetet.