Feleki László

Dicséret-óceán

Kabócza Lajos, a tehetséges, fiatal író befejezte novelláját. Elégedetten nézett végig a sűrűn teleírt lapokon. Nem azért mondom — gondolta magában —, de kitűnő írás, akárki büszke lehetne rá.

Először a feleségének olvasta fel. Az asszony csillogó szemekkel hallgatta végig, majd a férje nyakába ugrott.

— Drágám, hiszen ez csodálatos! Te vagy a világ legnagyobb írója!

Kabócza elnézően mosolygott.

— Ez azért túlzás. Éppenséggel én is érzem; hogy jól sikerült, de… a világelsőségért még sokat kell dolgoznom.

Utána az édesanyjának mutatta meg a novellát. Az elolvasta, de a könnyeitől egy szót sem tudott szólni.

Odaadta az írást szigorú ítéletű barátjának, Sanyinak is. Az gondosan végigolvasta, majd mélyen Kabócza szemébe nézve, keményen megrázta az író jobbját.

— Az utóbbi tíz év legnagyobb novellája! — mondta egy kicsit szégyellve meghatottságát. — Ez igen! Látod, használt az őszinte kritika, kezd kibontakozni igazi géniuszod. Most mélyen belemarkoltál a lényegbe. Félre lökted az olcsó fordulatokat, az öncélú szatirizálást, és ezzel túlszárnyaltad önmagadat, ezt már csak te tudod felülmúlni.

Bálint szerint a novella nem az utolsó tíz év, hanem az utolsó száz év legnagyobb írása. Könnyeivel küzdve mondta:

— Szegény megboldogult Hemingway is ilyen tisztaságra, ilyen egyszerűségre törekedett, de ezt a magaslatot sohasem tudta elérni. Ahogy Schopenhauer írta, a lángész ruhája a meztelenség, az egyszerűség. De ehhez a te duzzadó, ezerszínű, zengő mondanivalód szükséges.

Feri mint mondotta, először gyanakodott:

— Komolyan mondom, először azt hittem, hogy egy ismeretlen Maupassant-novellát olvasok, de aztán rájöttem, hogy nem, ezt Maupassant nem tudta. Az a csodálatos nálad, hogy néhány mondattal már megteremted azt a semmihez nem fogható, kabóczai atmoszférát, amely szédítő, félelmetes mélységeket, szakít fel az ember lelkében.

Béla végigkacagta a novellát, aztán így lelkendezett:

— Neked aztán hálás lehet az emberiség. A sok nagyképű, prédikáló írás után végre valaki, aki nem akarja kioktatni az olvasót, mint apa a hülye fiát, nem ítél elevenek és holtak fölött, nem moralizál, nem akarja megfejteni az élet nagy rejtélyeit, hanem derűvel, vidámsággal, nevetéssel szolgálja a legnemesebb célt, az emberi boldogságot.

István megköszönte a megtiszteltetést, hogy elolvashatta a remekművet.

— Tudod, gyarló ésszel nehéz eligazodni az élet nagy kérdéseiben. Ez a novella alkalmas arra, hogy hatására az ember új életet kezdjen. Ilyen csodálatos írást még nem olvastam, nem is

olvashattam. Ha Kant úgy tudott volna írni, mint Dosztojevszkij, akkor talán megszülethetett volna egy ehhez hasonló magasságú írás.

Általában mindenkinek tetszett a novella. Volt, aki körültáncolta Kabóczát, volt, aki megelégedett azzal, hogy csak a kezét csókolgatta — ki-ki vérmérséklete szerint. Minden barátja mást és mást dicsért benne, s ez csak megerősítette Kabóczát abban a meggyőződésében, hogy sokrétű, egyetemes művet alkotott, amelyben mindenki megtalálja a választ a lelke mélyén izzó legégetőbb kérdésekre.

Mindössze egyetlenegy embernek nem tetszett a novella, s ez a szám úgyszólván elenyésző a dicséretek óceánjában. Az illető egy hetilap szerkesztője, akinek Kabócza közlés céljából adta át a novellát.

(Kaján Tibor karikatúrája)