Feleki László
Amikor
már túl voltak feketekávén, a vendég udvariasan megkérdezte:
— Rágyújthatok?
— Micsoda kérdés! Hogyne gyújthatnál!
A vendég ekkor irattáskájából kis vastálcát vett elő, az asztalra helyezte,
összegyűrt papírt tett rá, a papír tetejére néhány szál aprófát, s mielőtt a
háziak a megdöbbenéstől szóhoz juthattak volna, meggyújtotta a papírt. Magasra
csapott a láng, s pillanatok alatt csípős füst töltötte meg a szobát. Egy eltévedt
szikra a szőnyegre pattant, a háziasszony sikoltva ugrott oda, papucsával hevesen
taposgatta a szőnyeget. A férj némileg magához térve dadogott:
— Mit csinálsz… megőrültél?
— Rágyújtottam! — mondta a vendég nyugodtan, és elgondolkozva köhögött, miközben
mélyet szippantott a füstből.
— De hát… ez őrület…
— Hogyhogy őrület? Ti ugyanezt csináltátok nálam a múltkor, ha jól emlékszem.
— Álmodtál…
— Bocsánatot kérek. Gyufát húztál elő és meggyújtottad a szádba tett kis rudat,
a feleségedét is, és telefüstöltétek a szobát, amelyben féltve őriztük a központi
fűtés tizenhét fokos hőségét. Hiába szellőztettem egészen fagypontig, a füst
szagát még napok múlva is lehetett érezni a bútorokon. Mindenki úgy füstöli
tele a háziak szobáját, ahogy tudja…
— Jaj! — sikoltott újra az asszony, és hatalmas ugrással egy másik szikrát fojtott
el a szőnyegen.
— Ti két helyen égettétek ki a szőnyegemet, egy helyen az asztalterítőt — folytatta
tárgyilagosan a vendég, aztán mint aki ráunt a füstre, irattáskájából levélnehezéket
húzott elő, és szétnyomkodta vele a tüzet. Ez a művelet egész szikraesővel,
majd különösen fojtó füstgomolyaggal járt.
Mindez csak ábránd, nem történt meg. De megtörténhetett volna, ha lett volna
bennem elegendő bátorság és bosszúszomj, hogy megtoroljam azt a felháborító
merényletet, amelyet nemrég két orvfüstölő követett el lakásom békés légköre
ellen. Arcizomrándulás nélkül gyújtott rá a két homo sapiens, rossz kályha módjára
füstölt, minden lelkiismeretfurdalás vagy bűntudat nélkül. Védekezhetnek természetesen
azzal, hogy számtalan cinkosuk van, naponta száz és százmillióan csinálják ugyanezt,
száz és százmillió ember gyújt meg naponta egy kis, ún. dohánnyal töltött papírhüvelyt,
szívja a füstöt tüdejére, és fújja embertársai szemébe. Mennyi mindenre nem
sikerült megtanítani az emberiséget, szép, hasznos, üdvös dolgokra! Sohasem
történt meg, hogy fegyelmezetlen, pajkos diákok titokban tejbekását vagy spenótot
ettek volna. A dohányzás viszont valamiféle indokolatlan tetszetőségre tett
szert, mint valaha az indiánoknál a skalpolás. Regényekben gyakran lehet olvasni
ilyen s efféle megdöbbentő részleteket:
„Cigarettára gyújtott, és elgondolkozva szívta magába a füstöt.”
„Ábrándosan verte le cigarettájáról a hamut, majd a kékes füstfelhőkön keresztül
mélyen az asszony szemébe nézett.”
Holott hasonló joggal lehetne ilyesmiket is írni:
„Fülébe csorgatta a langyos vizet, majd megkínált engem is.”
„Idegesen tört egyet a fogpiszkálóból, elgondolkozva nyelte le, miközben csalódás
marcangolta a szívét.”
„Megkínált olajos ribizlivel, de legyintettem: most dobtam ki éppen egyet a
köldökömből.”
Mivel már régóta legkedvesebb terveim között szerepel a világ megváltása, sokat
törtem a fejemet, hogyan lehetne megszabadítani az emberiséget a dohányzás átkától.
Nos, hogyan? Mutassak rá arra, hogy a dohányzás költséges, rengeteg pénzbe kerül,
s minden dohányos házat vehetne azon a pénzen, amelyet dohányzásra költött?
Cinikusan szemembe nevetnének, és körmönfont módon megkérdeznék, hol az én házam,
holott én valóban vehettem volna egy házat azon a pénzen, amelyet mint nemdohányzó
megtakarítottam, ha nem lettek volna sürgős kiadásaim.
Bélyegezzem meg a nőket, a bagóízű ibolyákat, a dohányszagú angyalokat, akik
nikotin tartalmú anyatejjel készítik elő csecsemőjüket a későbbi tudatos dohányzásra?
Politikai fejlettségemet vonnák kétségbe, s megkérdeznék, hallottam-e valamit
a nők egyenjogúságáról.
Mutassak rá azokra a súlyos rombolásokra, amelyeket a dohányzás a jellemen végez?
Elmondhatnám, hogy a dohányosok önző emberek, s ha nincs mit szívniok, más ember
sorsa nem érdekli őket. Nem kérdezik meg, mit csinál a feleséged, egészséges-e
a gyereked, van-e mit enned, nincs-e valamire szükséged, de azt megkérdezik:
nincs-e egy cigarettád. Nem is érdemes erről beszélni, haszontalan szófecsérlés
lenne, senkit sem rendítenék meg, esetleg talán megkérdeznék, hogy tényleg nincs-e
egy cigarettám.
A legnagyobb hibát akkor követném el, ha különféle tilalmakra hivatkoznék. A
Tilos a dohányzás! mindenkor csak édesebbé, nikotindúsabbá tette a tiltott gyümölcsöt.
A pápai hatalom sokak szerint akkor kezdett hanyatlani, amikor VIII. Orbán pápa
ezerhatszázhuszonnégyben egyházi átokkal sújtotta a dohányosokat és a tubákozókat.
Hiába bizonyítanám be, hogy a dohányzás árt az egészségnek, fütyülnének rá.
Hiába mondanám el, hogy orvos barátom órák hosszat folyamatosan sorolta el azokat
a betegséget, amelyeket a dohányzás okoz, s csak akkor szakította félbe előadását,
amikor rágyújtott. A legújabb orvosi kutatások kiderítették, hogy a dohányzás
eddig nem ismert súlyos betegségeket okozhat, de hiábavaló fáradság lenne akár
csak egy szót is vesztegetni rá. A dohányosok rá sem hederítenének. A halálveszedelem
csak ingerlőbbé teszi számukra a szenvedélyt.
Nem! A megoldás kulcsa egészen másutt van. Elárulom a nagy titkot, rájöttem
arra, hogyan lehet felszámolni ezt a tömegszenvedélyt. Tudósok, orvostanárok
és filozófusok segítségével be fogom bizonyítani, hogy a dohányzás nem árt,
sőt egyenesen hasznos az egészségre. A nikotinban N-vitamin van, amely élénkíti
a csontvelőt, és sokkal hatásosabb, mint a csukamájolaj. Táplálóbb a tejbegríznél,
s azok a káros következmények, amelyek a gesztenyepüré és a csokoládé fogyasztása
után kimutathatók a vérben, a dohányzással kapcsolatban fel sem merülnek. Röviden:
a cigaretta hasznos, egészséges, hizlaló, füstjének ózontartalma van, rágása
növeli a hangszálakat, s már egy rövid csikk-kúra hatására sok bélhurutban szenvedő
beteg nyerte vissza egészségét.
Garantálom, hogy rövidesen a kutya sem dohányzik többé, inkább csontot rág,
mert nem lesz többé lehetőség arra, hogy hanyagul lerázva a hamut a cigarettájáról,
önkínzó nemtörődömséggel mondja:
— Tudom, hogy árt, de mit bánom én!
(Kaján Tibor karikatúrája)