Tabi László

Düftinsapka kötött szegéllyel

December hetedikén a pesti nők még olyan közömbös, mondhatnám szenvtelen arccal jártak-keltek a városban, mintha még csak nem is sejtették volna, hogy másnap, december nyolcadikán mindegyikük fején düftinsapka lesz, másszínű kötött szegéllyel. Az említett dátumokért nem kezeskedem, de az bizonyos, hogy egyik napról a másikra történt. S bizonyos vagyok abban is, hogy e sapkaféleség divatja megfelelő előkészítés és megszervezés nélkül nem terjedhetett volna el ily gyorsan, husszonnégy óra alatt. Nagy eszmék évtizedek, esetleg évszázadok alatt válnak közkinccsé, a düftinsapka kötött szegéllyel egy nap alatt érte el ugyanezt. E sajátságos jelenség magyarázatán elmélkedem, miközben az EMKE-kávéház üvege mögül szemlét tartok a Körúton hosszú, tömött sorban elvonuló düftinsapkák fölött.

A december hetedikéről nyolcadikára virradó éjszakán valahol találkozniok kellett a pesti nőknek. Lehet, hogy a Vigadó romos nagytermében gyűltek össze, lehet, hogy a Múzeumkertben, a jó ég tudja. Így, együttesen fogadhatták meg néma esküvéssel, hogy másnap már düftinsapkát fognak hordani, kötött szegéllyel. De a sapkagyárak, szövetkezetek és iparosok már jóelőre tudtak minderről, különben hogy a csudába vehette volna meg másnap minden nő a düftinsapkát, kötött szegéllyel. Ki szervezte meg a sapkaipart ilyen tökéletesen, ki teremtette elő a véghetetlen düftinmennyiséget percnyi pontossággal, ki irányította a düftinsapka termelést — nem tudom. Meghajtom előtte elismerésem lobogóját, s irigylem a jó érzésért, amellyel körülnézhet a városban: nem maradt nő düftinsapka nélkül. A fehérneműim felügyeletével megbízott élettársam már huzamosabb ideje azt jelenti, hogy nem tud gumipertlit vásárolni. Azt, aki ellátta a fővárost düftinsapkával, át kellene irányítani erre a területre. Hozza divatba a tartós, rugalmas gumipertlit is.

Tudom, a nők most azt gondolják: „e kötekedő alakból az irigység beszél, mert az ő tökfején már négy éve ugyanaz a szürke puhakalap poshad…” Nem így van. Nem irigylem a düftinsapkát, sőt, örülök annak, hogy lányaink és asszonyaink színes sapkákkal csinosítják magukat. Csak a rejtély, a rejtély megoldása izgat, a titok, amelyre nyílván sohasem fogok feleletet kapni: ki gondolta ki a düftinsapkát, hogyan jött arra a gondolatra, hogy most egy másfajta sapka kell a nőknek, az, amit eddig hordtak, többé nem jó, nem szép, most düftinsapka kell kötött szegéllyel. Hányadik és milyen érzékével ismerte fel a pillanatot, amelyben a nőknek düftinsapkát kell a fejükre tenniök? Így megragadni a pillanatot, így felismerni a „MOST”-ot, csak a lángelmék tudják.

De ki és hogyan fogja felismerni a percet, amelyben a düftinsapka már nem lesz szép és jó? Összejönnek-e majd a pesti nők újra a Vigadóban, hogy elvessék a düftinsapkát, vagy kiolvassák-e majd egymás szeméből már egy nappal előbb? Ki tudja? Én nem, az biztos.

Mert eljő az ideje ennek is és akkor százezer nő százezer düftinsapkát fog százezer fiókba hajítani százezer kötött szegéllyel. Százezer porosodó düftinsapka fogja hirdetni a Divat múlékonyságát, de az én fejemen akkor is ugyanaz a szürke puhakalap lesz, mint most, a férfiúi állhatatosság és bölcsesség gyűrött szimbólumaként.

(Kaján Tibor karikatúrája)