Feleki László

Előszoba

Tisztelni kell az előszobát. Nincs a lakásnak egyetlen olyan fontos helyisége sem, mint az előszoba. A hálószobában hálnak, az ebédlőben ebédelnek, a konyhában kotyvasztanak, de az előszobában beszélik meg a legfontosabb, leghalaszthatatlanabb, politikai, művészi és gazdasági tekintetben legdöntőbb kérdéseket. Azt mondták régebben, hogy parlamentek folyosóin csinálják az igazi politikát és nem az ülésteremben. Ugyanez a helyzet a lakóházakban is. Vendégjárások idején különösen bőséges tapasztalatokat lehet szerezni ennek a tételnek alátámasztására.

Embertársaim közül bizonyára sokan megfigyelték ezt a meghökkentő jelenséget, amely az emberi lélek mélyéről gyöngyözik fel. A lakás belsejében teljesen jelentéktelen témákról folyik a szó, egymás hogylétéről, közös ismerősökről, főzésről, ruhákról s effélékről. A minőségi ugrás az előszobában történik. Amikor a vendégek felhúzzák magukra a kabátot, sálat, kalapot, kesztyűt, hócipőt, sárcipőt, s búcsúzkodni kezdenek, varázsütésre megváltozik a helyzet, s a legfontosabb kérdések vibrálnak a levegőben. A nyilvánvalóan elfojtott indulatok felszakadnak, s mint a gátját átszakított ár ömlik az emberekből a magvas mondanivaló. Senki sem mozdul, mindenki frissen, kipihenten áll, s fáradhatatlanul beszél. Nyoma sincs már a szobabeli sok kínos szünetnek, az erélyes fintorokkal elfojtott ásításoknak, az unalmas és kényszerű témáknak. Új és új tárgyak bukkannak fel, s valamennyi egyformán fontos. Mindenki spártai keménységgel tűri a körülmények mostohaságát. Odabent a szobában minden kényelmük megvolt, süppedő karosszékekben ülhettek, az előszobában viszont a falhoz támaszkodnak. vagy csak egyik lábukról a másikra állnak, a ruha rájuk melegszik, de mit sem törődnek mindezzel, csak beszélnek, felszabadultan, könnyedén, még erről, s még arról is.

Ha valaki, talán éppen a ház ura fojtott türelmetlenséggel hangjában azt javasolja, hogy „talán menjünk vissza a szobába!”, a vendégek „nem, nem, már megyünk is!” — felkiáltással elhárítják az átlátszó kihívást, s már újabb kérdést mélyítenek el, s világítanak meg sokrétűen. Nem mennek vissza! Az az idő elmúlt! Különben is már indulnak hazafelé. Odabent újra visszasüllyedhetnek a régi tespedésbe. Odabent minden elposványosodik, mélypontra zuhan a színvonal, patópáli hangulat altatja el a lelkiismeretet. Az előszobában az emberek egyszerre tudatára ébrednek annak, hogy az élet rövid, nincs vesztegetni való idő, szembe kell nézni a problémákkal, legfontosabb mondanivalójukat nem vihetik magukkal a sírba vagy akár csak a lépcsőházba. Nem félnek a legkényesebb kérdésektől sem, kihasználják a szűk helyet, s a búcsúzásra szánt szűk időt, állnak és beszélnek, gyorsan és mohón, mert nem tudhatják, mikor lesz a búcsúzásból távozás. Valami fontosat, valami szépet akarnak hátrahagyni a világnak. Közben nyolcszor-tízszer-húszszor is elbúcsúznak, lehúzzák a kesztyűt, amely már rajtuk volt, jeléül annak, hogy már mennek. De a sokszorosan megismételt csókokat és kézrázogatásokat újra és újra megszakítják ilyesfajta felkiáltások: „Jaj, nem is mondtam még, hogy…”. És ezután következik az, amit még nem is mondott. A fontos tárgyalásokat csak időnként tarkítja egy-egy udvarias közhely: „Hát akkor még egyszer nagyon kellemes…” vagy: „Nahát, mostmár aztán igazán…”, hogy aztán még nagyobb alapossággal tárgyalják meg részleteiben is a felvetett kérdést, a megszokottnál gyorsabb ütemben, mert még sok a megbeszélni való. Az előszoba falai pedig kifogyhatatlanul árasztják a titokzatos fluidumot, amely felélénkíti a vérkeringést, s az agyműködést, az emlékezőtehetséget s a hangszálakat.

Feljegyezték, hogy amikor Brutus meglátogatta Cassiust, csupa jelentéktelen dologról társalogtak. Csak amikor az előcsarnokban Brutus „Hát akkor megyek”-szavakkal felvette tógáját, akkor beszélték meg, hogy másnap, március Idusán, a szenátusban elteszik láb alól Caesart.

(Kaján Tibor karikatúrája)