Tabi László

Emlék

Egy vidéki fiatalember arra kér levelében, hogy írjak számára egy nem túlságosan hosszú felköszöntőt, amit aztán ő lelkiismeretesen betanulna, és felmondana szeretett húga közelgő esküvőjén. Úgy véli, hogy ezzel a megbízással leginkább énhozzám fordulhat, mert a felköszöntőnek nemcsak ünnepélyesnek, de egy kissé vidámnak is kell lennie, az alkalomhoz illően. A vőlegény igen derék fiú, s a lagzi nagyszabású lesz, bizonyára emelné a fényét, ha ő a megfelelő pillanatban felállna, és ünnepélyesen, de azért egy kissé vidám hangon felköszöntené a fiatalokat, csak túlságosan hosszú ne legyen a dolog. Ismerteti ezek után azokat a tárgyi adatokat, amelyeket alkotó munkám minél színvonalasabb elvégzéséhez szükségesnek tart (a mátkapár neve, kora, ismertető jele stb., stb.), s végül megnyugtatásomra közli még, hogy nem szívességet kér, fáradozásomat tisztességgel megfizeti, csak írjam meg bátran, hogy mennyit kérek. Postafordultával válaszoltam az aranyos levélre: jó egészséget, sok boldogságot kívánok a fiatal párnak, a felkérésnek azonban nagy elfoglaltságom miatt eleget nem tehetek.

Már elküldtem a választ, amikor eszembe jutott, hogy nem voltam én mindig ilyen rátarti. Bezzeg szívesen voltam az íródeákja Dobos tizedes útnak egykoron, 1942 nyarán, Kijevben, ahol — mint egy tábori munkásszázad szerény dolgozója — lapáttal a kezemben védtem a művelt Nyugatot. „Maga amolyan íróféle?” — kérdezte a tizedes úr, minek előtte magához szólított a Zsitomirlaktanya udvarán. „Igenis, jelentem alássan a tizedes úrnak!” „Akkor ide figyeljen!” „Igenis!” „Írjon egy szép levelet az én Juliskámnak, haza, Püspökladányba. De szép legyen. Az legyen benne, hogy sokat gondolok rá szerelemmel, semmi más. Van otthon menyasszonya?” „Jelentem alássan, menyasszonyom nincs!” „Hát kedvese?” „Az van, jelentem alássan!” „Az is jó. Mert akkor tudja, hogy mi az, amikor az ember itt rohad, odahaza meg a kislány isten tudja, mit csinál!” „Hogyne tudnám, tizedes úr!” „Nahát! Megírja szépen reggelre, kap érte egy adag vajat. Értem?” „Igenis, jelentem alássan. Írjam esetleg versben?” A tizedes úr nem akart hinni a fülének: „Azt is tudna?” „Igenis, tudnék!” „De olyat, amilyent én írnék? Mert én nem vagyok Petőfi Sándor!” „Én sem vagyok Petőfi Sándor, tizedes úr!” „Hát akkor legyen vers!” „Igenis! De az nehezebb!” „Kap rá még tíz cigarettát! Értem?” „Jelentem alássan tizedes úrnak, reggelre meglesz!”

Vaj és cigaretta! Ekkora tiszteletdíjat azóta sem kaptam. És mert a fényes honorárium a leghatékonyabb múzsa, a vers húsz perc alatt elkészült. „Írom a levelet drága Juliskámnak — messzi orosz földről, hol emészt a bánat ...” Így kezdődött, s egyenletesen szárnyalva jutott el addig, hogy: „ ... versemmel végül még küldök ezer puszit, a viszontlátásig, hű szerető Gyuszid.”

Ment a vers, jött az elérzékenyült válasz Juliskától. Hogy sohasem fog mást szeretni. A tizedes úr boldog volt. Én nem kevésbé. Újabb verses vallomás, újabb megnyugtató válasz. S aztán, talán mindössze hat héttel később a váratlan vég: a tizedes urat elvezényelték. Elvitte magával a vajamat, el a Honvéd cigarettát, s persze elvitte Juliskát is. Az én kedves, szeretett, hűséges Juliskámat.