Tabi László
Szóval, kedves Kovács kartárs, most jól figyeljen, mert most én el fogom mondani magának, hogy mire jöttem rá, ma hajnalban a lét és nemlét kérdésein rágódva, és most csak két mondatot, mindössze két mondatot fogok mondani magának, de ebben a két mondatban egy emberi élet minden tapasztalata és bölcsessége benne lesz, ez a két mondat meg fogja lepni és fel fogja rázni a művelt világot, ez a két mondat halhatatlanná tesz engem és családomat, s ez a két mondat fehér márványba vésve rövidesen ott fog állani a legforgalmasabb utcák sarkain, megvilágítva az emberiség múltját, jelenét és jövőjét. De mielőtt ezt a két mondatot én most elmondanám, kijelentem önnek, kedves Kovács kartárs, hogy ha megint azt feleli, hogy „nézzük meg az érem másik oldalát” hát én megölöm önt, kedves Kovács kartárs, de nemcsak úgy képletesen vagy viccből, hanem konkrétan és tettleg, én egyetlen ökölcsapással széjjelzúzom azt az átkozottul józan koponyáját, amelyikkel mindig az érem másik oldalát akarja megnézni, s az ön holttetemét, kedves Kovács kartárs, odavetem a kóbor kutyák elé, örök figyelmeztetőül azok számára, akiket csak az érem másik oldala érdekel.
Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy nem emlékezem önre, kedves Kovács kartárs, nagyon is jól emlékszem rá, amikor százötvenezer évvel ezelőtt mutattam magának azt a két száraz fadarabot, amellyel tüzet lehetett csiholni, maga nézegette s aztán azt mondta, hogy nézzük meg az érem másik oldalát, mire nekem azonnal elment a kedvem az egésztől, s húszezer évig fát a kezembe sem vettem; arra is emlékszem, kedves Kovács kartárs, hogy amikor én azt mondtam magának: húzódjunk kissé lejjebb az egyenlítő felé, mert jön a jégkorszak, maga akkor is azt felelte, hogy jó, de nézzük meg az érem másik oldalát, s addig nézegette, amíg bele nem fagytunk a mocsárba, a fene a maga pofáját, kedves Kovács kartárs. Aztán — emlékszik? — amikor mondtam, hogy mégis mozog a Föld, megint előhozakodott az érem másik oldalával, mert magát sohasem érdekli az érem egyik oldala, hanem mindig csak a másik, maga nem keresi az érem egyik oldalát sem, nem kíváncsi rá, maga érmet a kezébe sem vesz, kedves Kovács kartárs, maga csak a másik oldalára kíváncsi, magát csak egy olyan érem tudná felvillanyozni, amelyiknek két másik oldala van.
Én, kedves Kovács kartárs, nem mondom, hogy ne nézzük meg az érem másik oldalát, de igenis kötöm magam ahhoz, hogy előbb nézzük meg az egyiket, nézze meg előbb az égő füleimet, s a könnyeket a szememben, azután — nem bánom — vegye szemügyre az érem másik oldalát, amikor én már diadalmasan hazamentem, de ne fordítsa meg az érmet ott mindjárt az orrom előtt, mert ezzel elveszi a kedvemet a egész éremtől, s ha én nem fogom keresni az érmeket, akkor minek fogja maga a másik oldalát nézegetni?
Szóval, kedves Kovács kartárs, én el sem mesélem magának, hogy mire jöttem rá ma hajnalban és most már inkább megvárom, amíg találok egy olyan érmet, amelyiknek mindkét oldala egyforma, s akkor majd megmutatom magának azt, de ha maga arra azt fogja mondani, hogy jó-jó, de most nézzük meg az érem peremét, hát én akkor, kedves Kovács kartárs, a fejéhez, ahhoz a lehangolóan okos fejéhez vágom az egész érmet, nézegesse azt a részét, amelyiket akarja.
Majd meglátjuk, mire megy az emberiség csak magával.