Tabi László
— Ne menjen be… — mondta nekem régi ismerősöm, Kende, amikor be akartam lépni
a IX. ügyosztály ajtaján — ne menjen be, mert még nem adnak számot.
— Hanem hát akkor mikor fognak számot adni? — kérdeztem. Tudniillik szerettem
volna röviden végezni. (A minisztérium 5000 db halványkék palavessző szállítására
hirdetett versenypályázatot, erre óhajtottam ajánlatot benyújtani.)
— Egy altiszt ül bent s azt mondja, csak akkor kezdi osztani a számokat, ha
a tanácsos úr kiüzen, hogy lehet. Én már másfél órája várok.
— Nekem sajnos, annyi időm nincs — feleltem erre és beléptem a szobába, ahol
egy sovány, idősebb altiszt ült, egyszerű faasztalka mellett, várva a tanácsos
úr üzenetére. Odaléptem eléje és bárgyú mosollyal kalapot emeltem.
— Mi tetszik — kérdezte erre.
— Ja strukta divornium glemma… — mondtam szerényen.
— Ejn monument — mondta erre ő nagyon udvariasan és felkelt, hogy segítséget
keressen. Odament az ablakhoz, ahol egy fiatal tisztviselőhölgy ült, és így
szólt hozzá: — Klucsik kisasszony, tessék jönni egy pillanatra, egy külföldi
úr van itt…
Klucsik kisasszony gyorsan bepúderezte magát és odasietett hozzám:
— Vasz villen cu inen? — kérdezte bájosan. (Németül tudott csak.)
— Ja strukta divornium glemma, palaberni pantafio — mondtam tagolva a szavakat,
hogy megértse.
— Nem német — mondta Klucsik kisasszony az altisztnek csalódottan.
— Hát akkor miféle fajzat? — kérdezte az altiszt.
— Nem tudom — így a hölgy — szólok a Sztopka úrnak, ő tud angolul és franciául
is.
Pillanatok alatt előkerült Sztpoka úr. Azt mondta:
— Pliz moszjő, áj szpik franszoá auch…
— Ja strukta divornium glemma, palaberni pantafio…
— Nem angol és nem francia — mondta Sztopka úr — ez valami szláv nyelv. Vagy
spanyol. Hívják Gébics Vincét, ő az ostrom alatt megtanult oroszul, talán érti.
Rövidesen előkerült Gébics úr, aki tudott oroszul. Így szólt hozzám:
— Pozsáluszta kapitan…
Elmondtam a mondókámat neki is. Erre Gébics, aki tudott oroszul ezt mondta a
többieknek:
— Valamit akar, de nem tudom mit. De nem orosz, hanem litván, azért nem értem egészen.
— Litvanszki? — fordult hozzám.
— Glemma — feleltem erre.
— Nem litván — mondta Gébics úr.
— A ménkű belecsaphatna — szólt Sztopka úr —, hogy nem tudott megtanulni egy
világnyelvet.
Így álltunk tanácstalanul 1-2 percig. Én bárgyú mosollyal néztem őket, ők tűnődve
engem.
— Ez fehér néger — vélekedett Klucsik kisasszony.
— Vagy svájci — így az altiszt.
Ekkor — mintha csak most pillantottam volna meg — hevesen mutogatni kezdtem
a számok felé, amelyek ott hevertek az altiszt asztalán.
— Számot akar! — kiáltották valamennyien szinte egyszerre. Klucsik kisasszony
kikapta a számot az altiszt kezéből és átnyújtotta nekem:
— Danke — mondta kedves mosollyal.
— Dort, moszjő… — mutogatott az ajtó felé Sztopka úr.
Gébics úr oroszul belémkarolt és szívélyesen elkísért a tanácsos úr ajtajáig.
Sőt, még ki is nyitotta előttem az ajtót.
De azt már litvánul.