Tabi László
Ma este mesét mondok nektek, gyerekek, édes-bús mesét az öreg humoristáról
meg az öreg hibáról, de nagyon jól figyeljetek, mert még egyszer nem mesélem
el.
Szóval ment mendegélt egyszer az öreg humorista, vállán a szatíra élesre töltött
fegyverével, hát egyszerre csak ki jön vele szemben az élet országútján? Bizony
nem más jön vele szemben, mint a öreg hiba, persze hogy megismerték egymást
tüstént. Találjátok ki, gyerekek, hogy lekapta-e válláról puskáját az öreg humorista,
mint azt sok-sok éven át tette, hogy belelőjön az öreg hibába? Nem találtátok
el, gyerekek. Bizony nem kapta le a puskáját, mert reumás volt a könyöke szegénynek,
meg aztán azért sem, mert hosszú életének folyamán már nagyon sokszor lőtt bele
a öreg hibába, de azon nemigen fogott a golyó, így aztán egy kicsit mindketten
unták az egészet. Szóval, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, az öreg humorista
csak állt, és leste kiváncsian, hogy mit csinál az öreg hiba, elbújik-e, megijed-e,
elszalad-e? De az öreg hiba bizony egyiket sem cselekedte, hanem nyájasan mosolyogva
egyre csak közeledett, s amikor odaért a humoristához, ölelésre tárta a két
karját, annyira nem félt az élesre töltött fegyvertől. Tetszett az öreg hiba
barátsága a humoristának, és szivből viszonozta azt, ő is ölelésre tárta a karját,
s azon nyomban át is ölelték egymást, sőt meg cvikipuszit is váltottak, akár
hiszitek, akár nem. ,,Hogy vagy, öreg?” — kérdezte a hiba, amikor végre kibontakoztak
egymás karjaiból. ,,Köszönöm a kérdésedet, öregem — felelte a humorista —, csak
megvagyok. Hát te?” ,,Én is megvagyok” — felelte erre a hiba s azt javasolta,
hogy ha már találkoztak, igyanak meg egy pobár sört a közeli kertvendéglőben.
Így is történt, a hajdani ádáz ellenfelek beültek sörözni meg egy kicsit beszélgetni.
Így kezdte az öreg hiba: ,,Amikor megláttalak, azt hittem, hogy megint belém
fogsz durrantani…” ,,Nem vagyok már olyan vérszomjas, mint régen voltam —
felelre az öreg humorista —, meg aztán, tudod, pajtás, érzem már a koromat.”
,,Én még jó erőben vagyok — dicsekedett a hiba —, rajtam nem fogott az idő.”
„Látszik is rajtad, hogy élsz és virulsz” — bólogatott a humorista, és levette
válláróI a puskáját, mert nyomta az ízületét. Amikor a hiba látta, hogy a humorista
a székre fekteti élesre töltött fegyverét, szelíden így szólt: ,,Nincs harag
köztünk, ugye, komám?” ,,Nincs — felelte amaz —, ma már miért is lenne? Sokat
köszönhetek neked, hiszen nem ingyen, nem merő szenvedélyből lövöldöztem rád,
sok pénzt kerestem vele, miért tagadjam?” ,,Nekem meg csak reklámot csináltál
— mosolygott a hiba jóizűen —, imádom a nyilvánosságot, a közszereplést, akárcsak
te. Amikor századszor állítottál pellengérre, hízott a májam a büszkeségtől!”
Ilyen nyájasan beszélgettek, aztán kiitták a sörüket, és kisvártatva búcsúcsókot
váltottak. ,,De, ugye, nem fogsz utánam lőni ?” — kérdezte az öreg hiba, hadd
higgye a jó öreg, hogy fél tőle. ,,Ne félj — felelte a humorista —, becste1enségre
sohasem vetemedtem.” Azt már nagy bölcsen elhallgatta, hogy régen nincs golyó
a puskájában.
Aludjatok jól, gyerekek. Okosabbat amúgy sem tehettek.