Tabi László
Gondosan megkerültem egy döglött lovat, aztán levetettem a hátizsákom, és leültem a járda szélire. Körülbelül ezerötszáz kilométernyi gyaloglás után értem ide a Haller térre, érthető, ha bizonyos fokig fáradtnak éreztem magam. Ideje — gondoltam — pihennem egy keveset. Hátizsákomban liszt, cukor, marhahús, kenyér és zsír volt. Szegeden kaptam, egy prémmel bélelt német katonabekecsért. A bekecset akkor már régóta cipeltem. Még a minszki pályaudvaron vettem egy német őrmestertől, ötszáz Honvéd-cigarettáért. Ezret kért érte, de végül is beérte ötszázzal, mert úgy találta, hogy az ötszáz cigaretta is tovább tart, mint a háború. A cigarettát akkor már régóta cipeltem. Még Kievben kaptam volt egy magyar szakaszvezetőtől. Eredetileg ezret kaptam. Tiszteletdíjként. Tudniillik három hónapon keresztül én írtam a szakaszvezető leveleit a menyasszonyának. Versben. Olyan szép szerelmes verseket írtam Jucikának Egerbe, hogy a végén már féltékeny voltam a szakaszvezetőre. Az ezer cigaretta felét egyébként később beadtam a század cigarettakasszájába, amikor Cholmban, a pályaudvar SS-parancsnokától egy Göring-mozdonyt vettünk tizenhétezer szivarkáért. Szép, új német mozdony volt, jól vettük. Megért volna húszezer cigarettát is. (Csak most jut az eszembe, hogy a bekecs ilyenformán tulajdonképpen drága volt. Egy új mozdony harmincnégy bekecs? Nevetséges. Persze, most már mindegy.)
Ott üldögéltem hát a Haller téren, s arra a marhapörköltre gondoltam, amit majd anyám főzni fog a szerelmes versekben fogant marhahúsból, jó paprikásan. Hogy lesz-e anyámnak paprikája otthon, s hogy lesz-e még anyám, s lesz-e otthonom, nem tudtam. Február ötödike volt. Ezerkilencszáznegyvenötben.
Amikor hajnalodni kezdett, észrevettem, hogy néz a ló. Igen, engem nézett a döglött ló, engem figyelt kocsonyává dermedt nagy szemével Nem állhattam a tekintetét. Olyan sokan figyeltek volt az elmúlt évek alatt, hogy elhatároztam: egy percig sem maradok tovább, megszököm. Amikor úgy láttam, hogy a ló éppen más irányba néz, felvettem a hátizsákot, s a pokrócot, amelyen addig ültem, a fejemre borítva, elindultam a Körút irányába. Már világos reggel volt, amikor kiértem a Körútra, és megláttam Budapestet.
A látványt, amely ott, a Körút sarkán fogadott, nem írom le. Az olvasó amúgy is különbet látott. Az érzést pedig amelyet a látvány keltelt bennem, nem tudom leírni. Lehet, hogy döbbenetemben nem is éreztem semmit. Első gondolatom — erre emlékszem — valami ilyesféle volt: hát itt mi történt? Csak bámultam bambán a volt várost.
Torzonborz emberek, torzonborz öltözékben, torzonborz tárgyakat húztak maguk után a hóban. Járda és úttest, rom és épület, múlt és jelen összefolyt a szemem előtt. A tele hátizsák könnyű lett, az üres szívem nehéz. Lassan poroszkáltam végig a Körúton, komoran, mintha a saját koporsóm mögött mennék. Úgy éreztem, hogy pirhuszi győzelmet arattam a Wehrmacht fölött. Én ugyan életben maradtam, de a szülőfalum odaveszett. Tessék, itt hever holtan a lábam előtt.
Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy én ebben a városban még szidni fogom a zsúfolt autóbuszokat, azt éppoly képtelenségnek tartottam volna, mint azt, hogy tíz év múlva főgondom a cigaretták minősége lesz. Nem. Bizonyosnak véltem, hogy ezt a várost el kell hagyni, ami belőle megmaradt, le kell bontani, s valahol építeni kell egy új Budapestet, ezen a helyen nem lehet, sajnos tele van rommal és kacattal. Hogy az új Budapest milyen lesz?
Ki tudja? Akármilyenre sikerül is, olyan nem lesz, mint a régi volt.
Többször tapasztaltam már, hogy ahol legmélyebb a pesszimizmus, ott legközelebb az optimizmus. A Nyugati pályaudvar előtt jókora tömeg feketéllett. Vagy száz ember tolongott valami körül körbe. Hogy mi körül, nem volt látható. Az emberek taszigálták egymást, és pénzt nyújtogattak, kiabáltak és izgatottan hadonásztak. Az élet első jele, amellyel találkoztam, ez a tülekedő tömeg volt. Az éhség... — gondoltam, és azt hittem, kenyeret vagy sülttököt árul valaki. Legyőzve csüggedésemet, belefúrtam magam az embergyűrűbe.
Planétát lehetett húzatni. Egy sovány fiatalember egy még soványabb fehér egeret tartott a kezén, s az egér planétát húzott egy fadobozból. A jövendőt jósoló planétákért tülekedett a nép. Ezerkilencszáznegyvenöt február ötödikén, alig néhány nappal azután, hogy sok hetes bunker-élet után, borsón és babon karcsúra fogyva, a napvilágra került, a pesti ember a Körúton planétáért verekedett. Üszkös tűzfalak, romok, szemét és kormos téglahalmazok közepett jövendőt jósoltatott a város népe. A kíváncsiság tette-e, vagy egyszerűen csak az, hogy pénzt lehetett költeni valamire — nem tudom. De azt tudom, mert láttam, hogy szélesre húzott szájjal olvasták a planétákat, amelyek kinek-kinek szépet és jót, örömöt, boldogságot, barna legényt, szőke kislányt ígértek.
Aztán zsebre vágták a planétákat és hozzáláttak, hogy a maguk részéről is tegyenek valamit a fehér egér szava-hihetőségének érdekében.
(Kaján Tibor karikatúrája)