Feleki László

Félbeszakítanak

Láttak önök már viharban kettétört tölgyfát? Láttak már alattomos zátonyon kettétört testű óceánjárót? Láttak már kettéfűrészelt nőt cirkuszban? Láttak már félbeszakadt operaelőadást?

Ha láttak, akkor halványan el tudják képzelni, mit jelent az, amikor valakit egy érdekes történet kellős közepén félbeszakítanak. Ennek a jelenségnek eddig nem szenteltek kellő figyelmet, holott az emberi együttélés sikere sok tekintetben ettől függ. Az ember beszélő lény, s ha nem hagyják beszélni, megfullad. Gondoljuk csak el! Az ember teljes lendülettel, szívét-lelkét beleadva mesél valamit, történetet, viccet, verset, valami fontosat, vígat vagy szomorút akar közölni a világgal, s akkor… igen, akkor, az elején vagy a közepén, mindenesetre még a vége előtt valaki félbeszakít, valamit megjegyez, valamit kérdez, sohasem a tárgyhoz tartozót, s miután így kerékbe törte legszebb álmainkat, angyali arccal veti oda:

— Tessék csak, folytasd!

Mintha nem tudná, hogy lehullt róla az álarc. Mintha nem tudná, hogy kiderült: az érdeklődés udvarias vonásai teljes érdektelenséget takartak. Én, a naiv, a hiszékeny, az örök álmodozó azt hittem, hogy csüng rajtam, hogy minden szavamat áhítattal hallgatja, hogy bámulja ékesszólásomat, gondolatbőségemet, bölcsességemet. És amikor a legkevésbé számítok orvtámadásra, akkor tapos bele durva lábbal mondókám közepébe. Sőt, még elkívánja tőlem, hogy folytassam, mint a gramofonlemez, amelyről brutálisan lekapták, majd visszatették a tűt. A végén még ő sértődik meg, ha lehervadva, széttiporva, lelki egyensúlyomból teljesen kibillenve, nem vagyok képes tovább beszélni, s az egyedül lehetséges lelkiállapotba, a halálos sértődöttségbe menekülök. Egyszerűen lehetetlenség újra felvennem a beszéd fonalát, elszakadt, nem lehet összekötözni, önbizalmam, hitem romokban hever a földön, mint a darabokra tört üvegkancsó, amelyet többé nem lehet összeragasztani. Az emberiségnek szóló üzenetemet torkomra forrasztották. Valami megszakadt bennem.

Ezt érezhette Einstein, amikor egy kisebb társaságban éppen lelkesen magyarázta, hogy a tér-idő folyamatosság metszetei jelentik az egyén háromkiterjedésű észleleti terét, s az udvarias házigazda így szólt közbe:

— Nem szomjasak az urak? Parancsoljanak talán ebből… ja, bocsánat, tessék folytatni…

Vagy amikor Petőfi elszavalta feleségének a Talpra magyart, s a házias Szendrey Júlia imígyen szakította félbe:

— Drágám, nem láttad a gyűszűmet?… Nem ültél rá?… Na mindegy, majd meglesz, folytasd csak, figyelek… mit ránk kentek a századok… szóval mit kentek ránk?…

Az is kínos lehetett, amikor Robespierre a Konventben éppen egyik nagy beszédét tartotta, s a tisztviselők egyike, belépve a terembe, így kiáltott:

— Danton polgártársat várják a kijáratnál! Ismétlem, Danton polgártársat… stb.

Az egykori krónikák szerint a Megvesztegethetetlen folytatta ugyan beszédét, de némi elkedvetlenedés jelei mutatkoztak rajta.

Ismert sajnálatos tünet, amikor a mindenáron fecsegni vágyó ember nem is figyel arra, amit a másik mond, ugrásra készen várja a kedvező pillanatot, amikor végre szóhoz juthat, s mondhatja a magáét. Amidőn annak idején például Cicero beszédet mondott a szenátusban Catilina ellen, s éppen szünetet tartott egyik drámai mondata után a nagyobb hatás kedvéért, felugrott egy szenátor, és sietve vette át a beszéd fonalát:

— Hát azt ismeritek-e, hogy két plebejus utazik a… ja, még nincs vége?… Bocsánat, nem szóltam egy szót sem…

Cicero fejcsóválva folytatta beszédét, de látszott rajta, hogy elment a kedve az egésztől, s legszívesebben hazamenne.

Jómagam az emberiség nagy géniuszától tanultam meg, hogyan kell védekezni a beszélő embert állandóan fenyegető veszély ellen. Shakespeare Hamletja mutatott számomra utat. Ha valami fontos mondanivalóm van, csak egyedül, zárt ajtók mögött, monológ formájában vagyok hajlandó elmondani. Pedig nem vagyok bolond, s nem irigylem a gondolataimat a világtól. Korántsem! Csak nem akarom, hogy félbeszakítsanak.

(Kaján Tibor karikatúrája)