Karinthy Frigyes
Egy kiszólás az egész, egy régi mondás, pici változattal, amit ma délután, a társaságban mondott Béla barátom — a társaságban senki nem vette észre, hogy ez a mondás ki van fordítva, ő maga se, aki mondta. És mégis, a mondás és a tény, hogy senkinek nem tűnt fel, jellemzőbb a korra, amiben élünk, mint sok futurista és impresszionista színdarab és szemle.
Flóra kisasszonnyal Béla nyáron ismerkedett meg, a hullámfürdőben. Finom, gyöngéd, illedelmes megismerkedés volt. Később a margitszigeti strandon is találkoztak. Nekem Béla már nyáron sokat beszélt Flóráról és barátkozásuk kedves, vonzó természetéről.
Határozottan meg lehetett állapítani a kezdődő szerelem ismérveit. Béla nem győzte dicsérni Flórát. Hogy milyen kedves, egyszerű, közvetlen — milyen szerény és nőies amellett és milyen okos. Ő nem tette hozzá, de minden szava mögött a régi és örök vágy remegett: micsoda feleség lenne belőle!
Mindenképpen tetszett neki. Részletesen ismételgette, miről beszéltek ma, napfürdő közben, kinyújtózva, meztelenül sütkérezve a homokban.
Szívesen hallgattam elfogódott és elfogult rajongását — Bélának elég humora van hozzá, hogy rosszul ne álljon neki egy kis egészséges szentimentalizmus.
Ma délután, a társaságban többen faggatták Bélát, miért olyan rosszkedvű. Kitérő, szórakozott válaszokat adott. Valaki tréfásan megkérdezte, mi van Flórával?
Erre kitört.
— Hagyjatok békén! Vége! Hiszen éppen erről van szó.
— No no! Mi történt?
— Hogy mi történt? — mondta elkeseredve. — Az történt, hogy ez a Flóra egy kellemetlen, ostoba, kacér teremtés, — én nem értem, hogy ezt nem vettem észre mindjárt, pedig értek a nőkhöz. És nem is szép és az alakja se jó — teljesen kiábrándultam.
— No de hogyan? Hogy jöttél rá?
— Hát úgy, hogy ma végre felöltözve láttam — a Váci utcában találkoztunk.