Tabi László
Mivelhogy a dolgot tovább halogatnom nem volt lehetséges, beállítottam a fodrászműhelybe hajat vágatni. Egy fiatal, szőke és rokonszenves lány vett pártforgásába. Férfitársaim közül sokan részesítik előnyben a hímnemű fodrászt, tudja az ég, hogy miért. Én nem tartozom közéjük. Sőt, tapasztalataim szerint a lányok éppolyan jól vagy rosszul vágnak hajat, mint férfikollégáik, de nem társalognak, és nem dohányoznak közben, s ezáltal azt az érzést keltik bennem, hogy a fejemen kívül semmi más a világon nem érdekli őket. A helyzet azonban ezúttal másként alakult. A kislány ugyanis szemmel láthatóan, sőt, amikor ollójával becsípte a fülemet, füllel is érzékelhetően ideges volt. Megfigyeltem arcát a tükörből; határozottan rosszkedvűnek látszott. Hja, gondoltam magamban, emberek vagyunk és nem gépek, nyilván nem ok nélkül rossz a kedve. Hogy mennyire nem ok nélkül, kisvártatva ki is derült. Odaszólt ugyanis a mellette dolgozó másik lánynak:
— Nem telefonál az a csirkefogó.
Most már én is nyugtalan lettem. Mi lesz, ha az a csirkefogó a továbbiak során sem telefonál? Mert hajat vágni idegesen is lehet, legfeljebb az ember becsípi azt a fület egy kicsit az ollóval, hát aztán! Hanem a borotválkozáshoz már nyugodtabb idegállapotra van szükség. Amúgy is szorongok mindig, ha borotválnak, az a kényszerképzetem, hogy egyszer csak nyissz, elvágja a torkomat az illető, s mire kiderül, hogy váratlan elmezavar tört ki rajta, én már régen elvéreztem, sajnos.
De egyelőre még a hajamat planírozta, ollóval és fésűvel, hál’ istennek. És vártuk a telefont, most már ketten. Láttam a készüléket a tükörből, merőn figyeltem, cseng-e végre. De a kagyló hervadtan fityegett a horgon, az volt a benyomásom, hogy ez a telefon nem is fog csöngeni többé.
— Megmossuk, vendég úr?
— Megmossuk, kisasszony.
Otthon szoktam hajat mosni, de ez is öt perc, s ki időt nyer, életet nyer. Mit tudom én, mire képes egy ilyen fiatal lány szerelmi bánatában? Amikor fejemet a mosdó kagylójába helyeztem, s a meleg víz zuhogott rá, behunyt szemmel a rendőrtisztet láttam, aki az esetről jegyzőkönyvet vesz fel. „És mért vágta el a vendég torkát, Ibolyka?” „Nem telefonált az a csirkefogó. Így akartam bosszút állni a férfiakon.”
— Bedörzsöljük szesszel, vendég úr?
— Bedörzsöljük, kisasszony.
Bedörzsöltük szesszel, megszárítottuk melegfúvóval (életemben először, egyébként kint 3o fok volt árnyékban), bekentük olajjal, hátrasimítottuk fésűvel, kefével, síppal, dobbal, nádihegedűvel. Egyebet kezdeményezni a hajammal végképp nem lehetett. A kislány ment a partedliért, amit majd az állam alá gyömöszöl. A végzet elkerülhetetlennek látszott. És ekkor csengett a telefon. Kezembe nyomta a fehér kiskendőt, és röpült a készülék felé. Feszülten figyeltem. Ha most kiderül, hogy nem őt keresik, vagy őt keresi az a csirkefogó, de éppen most szakít vele — nem tudom, mihez kezdek.
Minden jól ment. A kislány mindössze három szót szólt: „Szervusz!” És néhány másodperc múlva csak ennyit: „Rendben van!” Letette a kagylót, és visszatért hozzám. Mosolygott a szeme, kisimult a pofikája, ragyogott a boldogságtól. Vidáman dudorászva megfente a kést, nagy műgonddal beszappanozott, pompásan megborotvált, a hajam szála sem görbült meg.
Nemcsak, hogy életben maradtam, de olyan szép lettem, hogy csuda.