Tabi László
A gerontológia az orvostudományoknak az az ága, mely a hajlott korral fellépő bántalmak és betegségek ellen küzd. Egészséges, erőteljes öregkor — ez a gerontológusok szép célja. A gerontológia fejlődése az átlagos emberi életkor megnövekedését fogja eredményezni. Jó dolog.
Őszintén be kell ismernem, hogy a gerontológia engem tíz-húsz évvel ezelőtt egyáltalán nem érdekelt. Az ember érdeklődési köre azonban tágul, s ma már azt a harcot, mely a hosszú és egészséges öregkorért folyik, mindinkább fokozódó érdeklődéssel kísérem; a gerontológusokról, akikről húszéves koromban azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák őket, ma már igen nagy véleménnyel vagyok. Amióta olvastam valahol, hogy elképzelésük szerint az átlagos emberi életkor száznegyven-százötven évre emelhető fel, irántuk érzett tiszteletem és megbecsülésem jószerivel határtalan. Áldás kísérje munkásságukat; mily szép perspektíva! Nem egészen kilencven év múlva leszek száznegyven éves (hogy a remélhető életkornak csak az alsó határát említsem). Mennyi sok csudát érhetek még meg addig! S milyen sokat fog fejlődni ennyi idő alatt maga a gerontológia is! Nyilvánvaló, hogy addigra már a kétszáz-kétszázhúsz éves életkort fogja ostromolni! Ha pedig a gerontológia fejlődése erőteljesebb lesz a közúti közlekedés fejlődésénél, akkor ez a tudomány előbb-utóbb az öröklét lehetőségeit fogja kutatni. Ez már döfi!
Röviden: lelkesedem e tudományért. Ha felkaptatván a harmadik emeletre, földig lóg a nyelvem, ha a rakott káposztától fáj az epém, ha az utcán üde és fiatal lányok libbennek el mellettem, azt dörmögöm az orrom alatt: hajrá, gerontológia! — és erős, lelkes bizakodás fog el. De az ördögbe is, mindig csalódik az ember.
Látok ugyanis valamelyik nap két fénykép-illusztrációt egy népszerű tudományos cikkben. Ugyanazt az öregurat ábrázolja mind a kettő, de az első kép bizonyos gerontológiai eljárás előtt készült az illetőről, a második pedig utána. Nézegetve a két képet, mélyen elkeseredtem. Mert az öregúr az első képen csakugyan öregebbnek látszik (ősz haj, ősz bajusz, ősz szemöldök), de mégis: nagyon szép öregúr. Értelmes tekintetében egy hosszú élet sok-sok bölcs tapasztalata, egész ábrázata megnyerő, tiszteletet parancsoló, szinte méltóságteljes. Ugyanő a gerontológiai beavatkozás után kétségkívül fiatalosabb (fekete szőrzet, kevesebb ránc), de mégis ellenszenves: kigúvadt szemével, püffedtebb arcával, markánsabb vonásaival olyan, mint egy idős makimajom. Szemében lobogó vad fény, kevés értelem, mint akinek kizárólag az a gondja, hogy mit kezdjen a fiatalságával, de minél előbb.
Nekem ez így sehogy sem tetszik. Ha arra gondolok, hogy száznegyven éves öregúr leszek — rendben van. De száznegyven éves kamasz nem óhajtok lenni. A gerontológiával tehát csak akkor állok szóba, ha garantálja, hogy a fiatalos öregkorért nem kívánja cserébe a már eddig nagy nehezen megszerzett bölcsességet és tekintélyt, hogy nem tesz ki az emberek jogos megvetésének. „Már száznegyven éves, és még mindig a lányokon jár az esze. Mikor fog már benőni a feje lágya?”
Ha ez nem lehetséges, akkor szakítok a gerontológiával, és megöregszem a saját elképzeléseim szerint.