Tabi László

Hajótöröttek

A szakszervezeti üdülő társalgójának egyik asztala mellett két férfi üldögélt egy pakli kártya társaságában. A kártya ott feküdt a tükörfényes asztalon, s a két férfi végtelenül szomorúnak látszott. Fél tizenkettőre járt az idő. Tíz óra tájban érkeztek meg a távolsági busszal, s immár fél tizenegy óta, tehát csaknem teljes egy órája üldögéltek tétlenül. Az asztalok legtöbbjénél már rég csapkodták a lapokat üdülőtársaik, s inne is, onnan is szilaj csatakiáltások harsantak a cigarettafüstben. A két férfi pedig csak üldögélt elhagyottan, mint Robinson és Péntek Juan Fernandez szigetén. Nem akadtak harmadikra sehogy sem. Pedig minden elkövethetőt elkövettek. Eleinte szemérmesen, csak lapos pillantásokkal kellették magukat, ha elment valaki az asztaluk mellett, később kacéran kevergetni kezdték a meglehetősen viseltes kártyát. Semmi, sehol. Házaspárok, magányos nők, ha feltűntek a láthatáron, azokkal nem törődtek. Ha férfiember haladt arra, kártyafogható férfi, kihívóan néztek a szemébe, sőt, a hajótöröttek egyike, aki sötétkék tréningruhát viselt, egyszer — igaz, már negyed tizenkettőkor — negédes mosollyal provokált egy arra lépkedő fiatalembert, s félre nem érthető mozdulattal az üresen álló harmadik fotelre mutatott. A fiatalember azonban egy kézmozdulattal udvariasan szabadkozott s továbbvonult. A két férfi egyre gondterheltebbnek látszott. Nem maradt más hátra, beszélgetniük kellett.

— Elég hideg van itt … — szólt a tréningruhás, változatlanul komoran bámulva maga elé. A radiátorra tette a kezét, és apró fejbiccentések közben hozzáfűzte: — Jéghideg. Úgy látszik, kevés a szenük.

A másik fáradtan felemelte a fejét, s megtört tekintettel nézett valami távoli, elképzelt pontra. Fásultan, egykedvűen csak ennyit mondott:

— Tervgazdálkodás.

És magukba süppedtek újra mind a ketten.

Valahol, a társalgó másik végén, valaki duhajul rekontrát kiáltott, a szomszéd asztal felől aprópénz csörgése hallatszott. „Maga pancser, miért nem kente el a piros tizest?” harsogta egy tömör bariton, viharos derültség közben. Férfiak és nők, fiúk és lányok mászkáltak fel és alá, az élet — a maga teljességében — kezdett kibontakozni. Csak a két számkivetett gubbasztott sötéten a végső és vissza nem vonható kétségbeesés szélén. A tréningruhás ismét a radiátorra helyezte a tenyerét, s így szólt, immár csaknem egészen élettelenül:

— Úgy hallom, a koszt itt elég gyengus …

— Kettőnyolcvan egy tojás — viszonzá társa a pusztulásban.

Ekkor feltárult a helyiség párnázott ajtaja, s egy középkorú, testes, szemüveges egyén lépett be rajta. Lassan, körül-körültekintgetve elindult a piros futószőnyegen, a hajótöröttek irányában.

Hadd hivatkozzam ismét Robinsonra. Ő nézhette ilyen hitetlen-boldogan azt a bizonyos hajót, mely a sok éves gyötrelem után végre feltűnt a horizonton. Valóság? Lidércfény? Lázálom? Elcsigázott képzeletének csalóka játéka csupán? A hajó pedig egyre közeledett a szenvedők asztalához. Most már kivehető volt a füstje is; Kossuthot szívott. A két elgyötört ember minden idegszálával fegyelmezte magát. Egy elhibázott, mohó gesztus, egy ellenszenves mozdulat, s a hajó továbbsiklik. Most nem szabad tüsszenteni, orrot fújni, beszélgetni isten ments; most csak nézni szabad, szolidan, tartózkodó várakozással, szerényen, elvtársiasan.

A többi már gyorsan megy. Összenézés, bemutatkozás, ingujjra vetkezés, életpír vissza az arcra, keverés, emelés, osztás. A hajó az osztó, a tréningruhás Robinson a felvevő.

— Zöld és úgy ultimó! — kurjantja, és dobja az adukirályt. Aztán a radiátorra teszi a tenyerét. — Már meleg van! — jelenti röviden és megelégedetten.

Odakint felragyog a februári napsütés.

Az üdülő kosztja lassan, de észrevehetően javulni kezd.

A tojás ára végre lefelé tendál.