Feleki László
Úgy kezdődött, hogy volt két jegyem a margitszigeti szabadtéri színpad „Carmen”-előadására, de közbejött akadályok miatt nem tudtam elmenni. Pontosabban: az akadály már egy nappal az előadás előtt kiderült, s elhatároztam, hogy valamelyik barátomat örvendeztetem meg a két jeggyel. Régi, elhanyagolt kapcsolatok felújítására is alkalmas az ilyen kis figyelmesség.
Először Sanyit hívtam fel, akit már régen nem láttam.
— Szép, hogy eszedbe jutottam — mondta mogorván, majd hozzátette: — Operát persze az én nyakamba akarsz sózni, valami jó dzsesszparádéra nyilván a vannak kedvesebb barátaid is.
Hiába szabadkoztam, hogy távol állt tőlem minden sértő szándék, feszült légkörben fejeződött be a beszélgetés.
Bélával sem volt nagyobb szerencsém. Mint mondta, úgy látszik, lelkiismeretfurdalásaim voltak a hosszú hallgatás után, de ezt nem lehel feloldani azzal a hűléssel, amelyet szeretettel szántam neki a szabadtéri színpadon.
Kezdtem ideges lenni. Kinek lehetne odaadni ezt a két jegyet? Megvan! Lajos biztosan örülni fog. Ez a csupa szív ember nem gondolhat rám rossz szívvel, s megbocsátja hogy egy kissé tényleg elhanyagoltam, de hát az embernek annyi dolga van. Felhívtam, hogyléte iránt érdeklődtem, majd felajánlottam neki a két jegyet. Egy kis hallgatás után fojtott hangon válaszolt:
— Sajnos, ízületi gyulladásom van, fekszem.
— Mióta? — kérdeztem könnyelműen.
— Három hónapja — felelte ijesztő szelídséggel — Tőled persze akár fel is fordulhat az ember.
Lelkiismeretfurdalástól gyötörve mentegetőztem, majd így folytattam:
— Gondoltam, örülni fogsz, ha a felesegéddel együtt...
— Egy kicsit el vagy maradva a világtól — szakított félbe. — Tavaly elváltunk...
Mélységesen megbántam, hogy felhívtam Lajost, de már nem volt visszaút. Zavartan hebegtem:
— Esetleg a fiad valamelyik barátjával...
— Fiam? — kacagott fel keserűen Lajos. — Éppen tegnapelőtt kaptam tőle levelet Sydney-ből. Biztosan örülne a két jegynek, mert panaszkodott, hogy Ausztráliában nincs kultúra.
Tovább már nem mertem kérdezősködni, nem akartam újabb aknára lépni. Következő kísérleteim sem jártak sikerrel. Mihály éppen hároméves börtönbüntetését tölti, tehát a vasárnapja sem szabad. Zoltánéknál gyászba ütköztem, s az a néhány megjegyzés, amely tapintatlanságomat illette, eléggé megviselt. Tibor rendkívül meglepődött, amikor felhívtam, s mint mondotta, egészen mást várt tőlem. Nagy nehezen kiderült, hogy körülbelül másfél éve megígértem neki valamit, de tökéletesen megfeledkeztem a dologról. A „Carmen” olaj volt a tűzre, sietve fejeztem be a beszélgetést. Még Laciékkal kísérleteztem, ők azonban, sajnos, már elígérkeztek egy barátjukhoz. Amikor szerényen csak annyit bátorkodtam mondani, hogy nem lehetne-e lemondani azt a látogatást, Laci finoman megjegyezte, hogy neki mások a fogalmai a barátokról, mint egyeseknek, akik csak akkor bukkannak fel a sötétségből, amikor a nyakukon maradt jegyeket próbálják elsózni. Ezen összevesztünk, mert az én türelmem sem határtalan.
Most itt állok, nincs egyetlen barátom sem, de van két jegyem a „Carmen” múlt vasárnapi előadására.