Karinthy Frigyes
— Alászolgája.
— Jó napot.
— Kérem, itt kiadó az a külön bejáratú utcai szoba?
— Igen. Erre tessék.
— Erre… igen — azaz, pardon… de hiszen ez egy konyha.
— Hát persze, hogy konyha. De nem ez az. Itt, mellette…
— Igen, de… bocsánatot kérek — lent az volt, hogy külön bejárat.
— Hát ez nem külön bejárat?
— A konyhán keresztül?
— Mi az, hogy a konyhán keresztül? Külön bejárat, az külön bejárat. A szobának
külön ajtaja van bejárásra. Ezen az ajtón külön be lehet járni. Külön ajtó,
külön arra a célra, hogy az ember az ajtón keresztül a szobába bemenjen.
— Na, igen, igen… hát az mindenesetre nagy előny, hogy az ajtó külön erre
a célra van itt. Mert például, ugye, hány olyan hely van, ahol az ajtót mindenféle
más célokra is használják, teszem föl sikálnak vele vagy beletörölköznek vagy
ebédelnek rajta, ugye?
— Hát bizony kérem, manapság, mikor minden olyan drága.
— Vagy, ugyebár, nagyságos asszonyság, hány olyan szoba van, aminek egyáltalában
nincs ajtaja.
— Bizony, kérem, ez a nagy drágaság.
— Például itt van mindjárt a koporsó!
— Újságírónak tetszik lenni?
— Miért, mert ilyen elmés vagyok?
— Nem kérem, hanem mert zenésznek nem adom ki a szobát, mert az nem lehet.
— Jó, hiszen még nem is néztem meg. Bocsánatot kérek, merre van itt az ablak?
— Tessék, kérem… ott van fönt, mind a kettő…
— Pardon… nem látom… kicsit rossz a szemem…
— Ott fent.
— Igen, már látom. De akkor viszont hol van kályhalyuk, mert én azt hittem…
— Nem kell ide, kérem, kályha, ebbe a szobába. Olyan meleg van itt, kérem, a
konyhától, egész télen, ahogy csak tetszik. Kérem, ez a drágaság…
— Igen, igen. De — bocsánatot kérek — bizonyosan az utcára nyílik az a két,
hm — ablak?
— Kérem, ha én mondom az úrnak. Tessék nyugodtan lenni. Az úr nem életbiztosításnál
van?
— Miért?
— Mert lakott itt, kérem, egy az életbiztosítótól, olyannak nem adom többet
a szobát.
— Ne tessék aggódni. Nem vagyok az. Hát akkor… mi az, ennek a szobának kettős
ajtaja van? Ez itt a második ajtó?
— Nem kérem, ez a fal.
— Mármint a szembelévő fal?
— Igen. Nem járnak az úrhoz nők? Mert azt, kérem, nálam nem lehet…
— Ó, ne tessék aggódni… Van ugyan egy menyasszonyom, de ez esetben természetesen
felbontom az eljegyzést.
— Na igen, kérem, mert azt nálam nem lehet. Ez itt az ágy. Szép rézágy.
— Ó, egészen mindegy. Úgyse lehet látni. Csak bele lehessen feküdni.
— Ebbe lehet. Mikor szokott hazajárni az úr?
— Miért?
— Mert nálam tíz után nem lehet hazajárni, mert mi kilenckor lefekszünk, és
nem nyitom ki az ajtót senki kedvéért, még a római pápának se, ha én egyszer
alszom, kérem szépen, mert vannak, kérem, olyan ronda népek, akik tíz után jönnek,
és beledöglenek nekem ruhástul az ágyamba, a disznók, hát azért mondom, kérem,
nálam azt nem lehet.
— Kérem… kérem szépen… Van itt szekrény?
— Szülei élnek az úrnak?
— Még élnek… de ha nem lehet, esetleg megölöm őket… Van szekrény?
— Nem beteg az úr?
— Egészségi bizonyítványt fogok hozni… Van szekrény?
— Hát kérem, tessék megmondani, ki tetszik venni, vagy nem.
— Mennyibe kerül?
— Kérem, nem mennyibe kerül, hanem ki tetszik venni, vagy nem. Kérem, én nem
arra vagyok itt.
— Ó igen… tudom… azonnal… csak leszaladok a pénzemért… letettem ide
a kapu elé… itt vár lent… egy perc alatt itt vagyok…
— Nyolcvan koronát tessék hozni. És tessék sietni, mert minden percben száznak is kiadhatom.