Feleki László

A hős fellázad

— A felesége megcsalja magát gróf Leonardival a Leonardi-palotában!

Krcs! A férj hiába üvöltözött az éjfekete bakelit-telefonkagylóba, az érintkezés megszakadt, az ismeretlen jó- vagy rosszakaró letette a hallgatót. A férj homlokán kidülledtek a vérrel telt erek, szürkéskék szeméből a düh és az elkeseredettség sós ízű könnyei patakzottak. Lecsapta a kagylót, hogy megremegett belé az egész asztal. Nehéz mahagóni íróasztal volt, stilizált, faragott elefántlábakon nyugodott. Az apjáé volt, a mulatós kedvű ügyvédé, aki nem egyszer hajnalig tartó dorbézolás után ült az iratokkal megrakott íróasztalához, hogy — miként mondani szokta — a tiszta hajnali órákat egy kis munkára használja fel. Ott csillogott az íróasztalon a negyvenhetes protonszámú ezüstből való álló óra, tetején a pofaszakállas vadász és lógó nyelvű vizslája. Ezt a vadászt szokta nézegetni néha perceken keresztül, a félhomályban gyakran úgy teteszett neki, hogy megelevenedik, rámosolyog, mintha ezt mondaná: „Hagyd a munkát a fenébe, gyere vadászni! Nem hallod a hívó szót? Hallali, hallali!” A vadász puskája tetején egy álmodozó arcú légy üldögélt. Sötétzöld, egyiptomi mintájú cserépben hosszú, kígyószerű kaktusz díszítette az íróasztal jobb sarkát, a finom tüskéjű kaktuszcsápok mindenfelé kinyúltak, mint fáradt kutyák kánikulában. A sötétszürke márvány írókészlet telve volt tollakkal, ceruzákkal, a tintásüveg bronzkupakja nyitva tátongott, a levélnehezék alatt mindenféle írások lapítottak, s a gömbölyű hasú márvány-itatós még mindig ingott az iménti nagy csattanástól, hintázott itatóspapírral bevont ívén, hinta-palinta…

A férj görcsösen meresztette ritkuló hajába kövérkés ujjait. Régen sejtette ő már a szörnyű igazságot, a bizonytalanság a pattanásig feszítette idegeit, de talán félt szembenézni a valósággal. Megölöm — suttogta, s eszelős lánggal a tekintetében kirohant a házból. A kis utca csendes volt, a közeli parkból tücsökmuzsikát hozott a lágyan simogató esti szellő. Egy hatalmas fekete autó nyomában könnyű porfelhő terjengett. Tiszta, csillagos volt az éj, a hold karéja sápadtan, szerényen csillogott a Vénusz közelében. A bolygók bolyongtak, az állócsillagok álltak. Szemérmetlen macskahang hasított bele a csendbe. Fiatal pár — egy fiú és egy leány — sétált egybekarolva, időnként csókolózva. A lány egy kissé kövérkés, mindamellett mozgékony teremtés volt, vállig érő szőke hajjal. A lábán fehér szandál ragyogott, bőre egészséges barnaságát világoskék ruhája kellemesen kiemelte. A fiú magas, vállas, feketehajú volt, sötétkék vászonruhában, fehér kihajtott ingben. Valamin kacagtak, szégyenlősen, körül-körülnézve, boldogan.

A férj nem nézett se jobbra, se balra, ment az útján, majd átsietett az utca másik oldalára. A szürkére festett karcsú törzsű utcai lámpa fényének udvarában zihálva megállt néhány pillanatra. Lepkék, szúnyogok és más ízeltlábúak felhője rajzotta körül a lámpát, szárnyuk csillogott a fényben, amint részegen és szédülten repültek. A lámpa alatt öreg újságárus üldögélt kis támlás, fából készült székén. Az újságállvány a lámpaoszlopnak volt támasztva. Az újságárus ritkás ősz haja rendetlenül hullott a homlokába foltos, kockás sapkája alól, amelyet hanyagul hátratolt a feje búbjára. Viseltes fekete nadrágját ócska katonai derékszíj szorította derekára. Harisnya nem volt a lábán, csak egy felismerhetetlen színű, szakadozott, lyukas, gumitalpú teniszcipő. A hangja rekedten csengett, amikor az egyik vagy a másik újságot ajánlotta a járókelőknek.

A férj a sarkon taxiba ült. Áramvonalas, fekete csillogású kocsi volt, a teteje szelíd ívben simult hátra, mint egy enyhe domboldal. Négy kereke volt a gépkocsinak, kettő a jobb, kettő pedig a bal oldalon, ötletesen, kiegyensúlyozottan. Volt benne valami fölényes biztonság, a gépesítés, a technikai haladás, a gyorsvágás korának nyugalma. Valaha isteni csodának tűnt volna egy ilyen géperejű bérkocsi, s a régi görögöket nem lepte volna meg, ha a négykerekű csodából maga Zeus száll ki. Ma pedig… mindennapi jelenség, amikor a taxiállomáson valaki beszáll az egyik kocsiba, s megmondja a sofőrnek, hogy hova kell menni.

A férj a Leonardi-kastély címét mormogta oda a vezetőnek. Az — egy kövérkés, kissé asztmás, idősebb férfi, aki alig két hete vált el a feleségétől — bólintott, majd elindította a kocsit. Alig tíz perc múlva megálltak a kastély előtt, a férj lábai segítségével kiszállt, feketén csillogó pénztárcájának patentzárát felpattintotta, zizegő papírpénzzel fizetett, majd kezének egyetlen intésével jelezte, hogy nem tart igényt a visszajáró aprópénzre. A gépkocsivezető, mint egy nyugalmazott tábornok, sapkájához emelt kézzel tisztelegve köszönte meg a borravalót. Nyoma sem látszott rajta annak a megalázottságnak, amely pedig számos szociológus szerint elválaszthatatlan a borravaló intézményétől. Köztudomású azonban, hogy az ókorban az asszírok már a bor felfedezése előtt ismerték a borravalót, s a maguk sajátos erkölcsi felfogásával nem találtak benne kivetnivalót, hiszen még társadalmuk felbomlása kezdetén is ragaszkodtak hozzá. Az ősz gépkocsivezető talán nem is történelmi tudatosságra támaszkodva, hanem egyedül a konkrét előny éles felismerésének világosságában érzett megelégedést.

A férj csengetett. A nehéz, hatalmas kapunak kovácsolt vasdíszek kölcsönöztek méltóságos külsőt. Az ódon, művészi vasdíszítmény őrangyalokat ábrázolt, amint védik a kaput, kezükben hatalmas pallossal. Amikor a díszes, aranysujtásos egyenruhájú, erősen szeplős kapuőr kinyitotta a kaput, a férj erélyes mozdulattal félretolta, és gyors léptekkel megindult a főlépcsőn. Lépteinek zaját mohón elnyelte a nehéz, vastag perzsaszőnyeg, amely beborította a vörös márványlépcsőt. Csillogó rézrudak szorították a lépcsőre a szőnyeget, amelynek mintái a II. Sapor-korabeli szőnyegszövő irányra emlékeztettek. Az oldalfalon művészi freskók ábrázolták a bűnbeesést. Éva éppen átnyújtotta az almát, miközben…

Ebben a pillanatban a férj felüvöltött, nekiugrott az írónak, s magából kikelve ordítozott:

— Elég volt! A fene egye meg magát, mit képzel?!! Amikor az életem, a becsületem, a boldogságom forog kockán, azt hiszi, engem a berendezés érdekel?!!!

(Kaján Tibor karikatúrája)