Karinthy Frigyes
Kettősgörbületű felületek forgási függvényei
Ez a címe a könyvnek, amit a kiváló matematikus mint tiszteletpéldányt beküldött a szépirodalmi lap szerkesztőségébe, és amit a szerkesztő gyorsan kiadott a lap ifjú kritikusának, hogy írjon róla valamit, de melegen, mert a szerző iskolatársa volt.
A meleg bírálat alább következik.
Örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy ezt a most megjelent értékes művet én ismertessem először kritikai méltatásban. Az a szokatlan érdeklődés, amely — főként az utóbbi időben — a kettősgörbületű felületek forgási függvényei iránt a legszélesebb rétegekben megnyilvánult, már régen aktuálissá tette ennek a könyvnek a megjelenését — és csak örülhetünk, hogy a nem közönséges munkát olyan ember vállalta, akinek fiatalos temperamentuma, mély lírai kedélye és a komoly gondolatokon átcsillanó szelíd és derült humora még ama kevesek számára is pompás olvasmánnyá teszik ezt a művet, akik a kettősgörbületű felületek forgási függvényeivel csak felületesen foglalkoztak eddig.
Lendület és komoly megfontolás: e látszólag ellentétes két tulajdonságból tevődik össze szerzőnk ama sajátságosan szuggesztív és behízelgő stílusa, mely észrevétlenül bilincsel le s teszi érdekfeszítővé a cselekményt. Annyi bizonyos, hogy aki egyszer olvasni kezdi, nehezen tudja letenni ezt a könyvet. Szerző jól ismeri a közönséget és tudja, hogy nyert ügye van az írónak, aki rögtön a mű elején magához tudja ragadni. Nem is kertel sokat, nem bocsátkozik unalmas tájleírásokba, jellemzésekbe: már az első oldalon, néhány szó után a dolgok kellős közepén vagyunk. Megtudjuk, hogy három, egy ponton átmenő, páronkint egymásra merőleges egyenes képezi a tengelyeket. Csak ennyit — de máris szívdobogva várjuk, vajon az egyes tengelyekre merőlegesen fektetett síkok mekkora távolságot vágnak le, az origótól kezdve? Ezen a ponton az érdeklődés máris oly felfokozott, hogy más, hatásvadászó író, aki a könnyű sikereket szereti, bizonyára nem mulasztja el kihasználni a helyzetet, és talán túlzásokba esik. Szerzőt dicséretes fegyelmezettsége mérsékletre inti, ő inkább a reflexiók embere, a csendes merengésé, az életet ismerő költőé, akit nem ragad magával a téma — s éppen ez a megható. Mert ki nem érezte már a csendes bánat óráiban, hogy (szerző saját szavaival) a koordináták csak alakra homogének? S hogy a négy dimenziós Euklidész-féle térben x, és x2 közönséges (ó igen, de milyen közönséges!!) koordinátákat jelentenek? Mindnyájunkban ott szunnyadnak alaktalan érzések formájában ezek a dolgok — és amikor a hivatott író szavakba önti őket, könnyes mosollyal mondjuk magunkban: igenis, igen, így van, így éreztem én is.
Ezt az érzést igazi író tudja csak nyújtani nékünk — és ez a tehetség bőséges kárpótlást nyújt olyan apróbb hibákért, amiket a kritikus éles szeme vesz csak észre. Hogy néhol az író fáradt és kedvetlen, s nem igazán átélt érzésekre vázol, hogy némely helyen hiányzik a műgond, vagy nagyon is színezni akarván gondolatát, szertelenségekbe esik. Azt állítani például, hogy a relatív görbület négyzete egyenlő az abszolút görbület négyzeteinek és a gömb görbületének különbségével — szerény nézetünk szerint lehet hatásos és szellemes ötlet, de az ilyen ötletjáték nem méltó ilyen komoly íróhoz! Ezt őszintén és férfiasan megmondjuk szerzőnknek, kit a léha és könnyű karzatközönség talán éppen az effajta olcsó sziporkákért tapsol majd. Inkább tévedjen és dadogjon az író, essen túlzásokba, mint a műnek azon a helyén, ahol arról ír, hogy a Riensann-féle geometriában minden pozitív és zérusgörbületű felület geometrikája elliptikus. Az ilyen túlzások rokonszenvesek — nem vitatkozunk szerzővel, nem emlékeztetjük, hogy az élet sokszor rácáfolt már az effajta ábrándokra.
Sajnos, a helyszűke miatt nincs engedély, hogy ezeket és az effajta részleteket tüzetesen bíráljuk és kimutassuk a hibákat és erényeket. Mindent összefoglalva: a mű bátor, tehetséges, az életet jól látó írás, munkája erőteljes rajz, széles ecsetvonással papírra vetve. Befejezésül még csak egyet: a „Kettősgörbületű felületek forgási függvényei”-nek ötlete és témája, nézetünk szerint, szinte kiált a színpad után — nem hisszük, hogy tévedtünk, mikor azt állítjuk, hogy nagysikerű drámát vagy filmregényt lehetne csinálni belőle. De ez már a színpadi szerző dolga volna: ezekhez a dolgokhoz már nem értek.