Karinthy Frigyes
FIATAL ÚJSÁGÍRÓ Alászolnapotnok... Vagyis csánatot
ÉN, A NAGY DRÁMAÍRÓ Mi tetszik?
ÚJSÁGÍRÓ A „Budatespi...”, akarom mondani a „Budatepsi újság”... hehe... kiküldött tudomásítója... néhány szót szerettem volna, ha nem tetszik restellni... hehe... Vigyorog.
ÉN Hja, a készülő darabomról, persze. Hát tessék leülni.
ÚJSÁGÍRÓ leül a falra, ahol egy széknek az árnyéka fekszik. Hát...
ÉN leülök. Hát bizony, sokáig készültem erre a darabra, azt megírhatja. Megírni, az semmi. Hanem kigondolni... Négy éve hordozom, mint egy fiahordó...
ÚJSÁGÍRÓ Hehehe... Fiahordó... Olyan kis hordó... hehe... Hirtelen elkomorodik, mert:
DRÁMAÍRÓ összeráncolja szemét, erélyesen. Négy évig hordtam a lelkemben.
ÚJSÁGÍRÓ értelmesen. Tetszett hordani a lelkében.
DRÁMAÍRÓ révetegen. Igen... És végre elkészült...
ÚJSÁGÍRÓ élénken. Igen... Éppen ezt akartam kérdezni... Most elkészült, nemde?
DRÁMAÍRÓ Elkészült. Befejeztem. Vár.
ÚJSÁGÍRÓ körülnéz. Hát... hát most már nem tetszik rajta dolgozni, akkor eszerint?
DRÁMAÍRÓ Minek? Ha egyszer kész van. Vár.
ÚJSÁGÍRÓ gondolkozva. Persze, akkor már nemigen kell... inkább csak addig kell... hehe... Feszeng.
DRÁMAÍRÓ révetegen. Nagyon nehéz volt... főleg az alakok jellemzése...
ÚJSÁGÍRÓ élénken. Igen. Éppen ezt akartam kérdezni... hehe... hogy hogyan tetszik jellemezni az alakokat... mindegyiket külön tetszik jellemezni... vagy egyszerre az egészet...
DRÁMAÍRÓ tompán. Mindegyiket külön. Vár.
ÚJSÁGÍRÓ merengve. Persze... úgy biztosan könnyebb?
DRÁMAÍRÓ révetegen. Valami halk bánatnak kell lebegni az egész darab fölött, ezt szeretném, ha észrevennék...
ÚJSÁGÍRÓ élénken. Igen... éppen ezt akartam kérdezni... hogy a halk bánat lebeg-e... tetszik tudni...
DRÁMAíRÓ Ez a darab „faculté maîtresse”, főereje, főtulajdonsága.
ÚJSÁGÍRÓ Igen, hát persze.
DRÁMAÍRÓ Azt nem úgy írják... „c”-vel írják franciául. Így... „f-a-c-u-l-t-é”. Megvan... Na.
ÚJSÁGÍRÓ leírja. Hehe... Alászolgá...
A cikk
Andrássy úti palotájában ma meglátogattam Kovács Jánost, hogy eldiskuráljunk készülő darabjáról, amit valószínűleg a Nemzetiben játszanak jövő hónap folyamán. Egy mosolygó, igazi magyar fej jelenik meg az ajtó hasadékában: régi, biedermeier vázákon látni talán ilyet... A mester boldogan siet elém és mindkét kezét nyújtja.
— Hogy van, hogy van, kedves barátom?
Én. No, no, csak úgy, szegényesen. Hát hírlik, hírlik, darabot ír a mi mesterünk, minekünk megint egyszer. Valami igazi darabot, olyant, mint régen...
A mester boldogan mosolyog.
Én. Hiszen már négy éve hordja magában, négy éve eteti, táplálja a témát... mint egy fiahordó az ázsiai pusztákon.
A mester hangosan nevet tréfámon.
— Fiahordó!... No... no.... és bólogat hozzá ő.
Én elkomolyodón. Bizony, az igaz író a lelke mélyén írja a darabot... ott alakul ki, ott szökken szárba, ott forrong a mélyben színesen, tarka sugarakban, ott tarkállik a csodálatos kaleidoszkóp száz színbe törő üveggyöngyei közt az az élő gyöngy, amiből a világsiker zamata opálzik.
A mester szótlanul néz reám... Látni rajta szavaim hatását.
Én. És a jellemzés!... a jellemzés, a mi Kovács Jánosunk világhírű jellemzése. Az a csodálatos erő, amivel külön-külön, mindegyik alaknak megadja a maga körvonalát... mert ez az igazi erő, ez a teremtés, ez az alkotás, ez minden.
A mester. Hát bion, bion...
Én fellelkesülve. De nemcsak a jellemzés maga, hanem valami egységes hangulat, mely vörös fonálként húzódik keresztül a művön... valami halk fájdalom...
A mester itt nem bírta tovább, görcsös zokogásba tört ki, és vállamra hajtva a fejét, könnyein keresztül mosolyogva, töredezett szavakban rebegte:
— Igen... ez az.... amit mondani akartam... valami halk fájdalom... csak nem tudtam kifejezni... de ön... ön szavakat adott nekem... és felszabadította szorongó lelkemet...
Még sokáig sírdogálta vállamon. Később megnyugodott. Elmondta a darab tartalmát részletesen. Itt, a pikantéria kedvéért csak annyit árulok el, hogy főhőse Faculté tengernagy, akinek egy nagyvilági hölgy a metressze, és a harmadik felvonásban egy nagy, igazi Kovács-jelenet lesz... Elbúcsúztam a mestertől. A kocsiútig kikísért, és még ott se akart elválni tőlem... A lemenő napban megfordulva, még láttam, hogy integet zsebkendőjével, de autóm egyet kanyarodik, s a lelkes profil belevész a forduló homályába...