Feleki László

Irodalom a jövőben

 

 

 

Amikor a minap alkalmam volt kirándulni 2958-ba, érdekes irodalmi tapasztalatokra tettem szert. Ezúttal is mellőzöm annak leírását, hogy milyen módon jutottam el a jövőbe, az elvont technikai részletek ugyanis joggal untatják az olvasót. Tény az, hogy baj nélkül eljutottam abba az időpontba, ahova akartam.

Egy ismerős családot látogattam meg. Az ionoszférában laktak, egy mágneses mezőn. Mesterséges légörvényen át jutottam fel a szerényen, de ízlésesen berendezett villába, amely a maga régiességében megnyugtatóan hatott a sok ultramodern fényfalu ház között. Ismerősömék villája egyszerű elektromos vázú protonépület volt, nem is földi vállalat építette, hanem egy régi, tekintélyes Mars-beli cég. Ismerőseim is azok közé az emberek közé tartoznak, akik mindent jobbnak találnak, ami külföldi.

Kedves, meghitt volt a hangulat, miközben elköltöttük a szerény, de ízletes ebédet. Legföljebb, ha bőbeszédű volnék, arról számolhatnék be, hogy abban a korban a táplálkozás és az emésztés egész folyamatát önműködő berendezések végzik. Csendesen beszélgettünk, aztán ismerősöm felesége átruccant a szomszédba, egy barátnőjéhez, egy kicsit traccsolni, a fiúk valamilyen kisebb jelentőségű bolygóközi sportmérkőzésre siettek. Ismerősöm, a házigazda, egy 200 év körüli férfi ekkor hozzám fordult és megkérdezte, hogy mit óhajtok. Mondtam, hogy a hosszú utazás egy kicsit elcsigázott, szeretnék aludni egy órácskát. Ledőlök, olvasgatok, majd elszundítok.

— Nincs egy jó könyve? — kérdeztem.

— Könyv! — kiáltotta. — Jó, hogy nem kőbaltát kér tőlem.

Jóízűen, de kissé gúnyosan mosolyogva csóválta a fejét.

— Milyen nevetséges, otromba szerszám volt a maguk könyve! Festékkel papírra mázoltak mindenféle jeleket, azt összekötözték, az emberek kezébe nyomták, aztán a szerencsétlen silabizálgatta a jeleket, hogy valamiféle fogalmat alkosson magának arról, amit az író közölni akart vele.

— És most — kérdeztem — nincs könyv?

Fölényesen legyintett.

— Hol vagyunk már ettől az ősemberi papírcsomótól! Ide nézzen!

Rövid mozdulatot tett kezével, mire villanásszerűen — hogy is fejezzem ki magamat — furcsa fénycsomó úszott eléje a térben. Különböző színek villantak fel a fénycsomóban.

— Tessék! — mondta ismerősöm. — Irodalmi alkotás.

— És hogyan működik? — kérdeztem megilletődve, miközben arra gondoltam, hogy milyen semmivé zsugorodik össze a későbbi korban mindaz, amit mi az emberiség egyik legnagyobb kincsének tartottunk: az írott, a nyomtatott betű.

— Nagyon egyszerű! — bólintott ismerősöm. — Az egész művet elemeire bontja egy analizátor, és elektromos impulzusokká alakítja át. Az idegrendszer elektromossága segítségével áramlik be a mű az agyba, itt képszerűen oldódik fel, továbbá hanghullámokban, vagyis az egyén látja és hallja a művet, természetesen belülről. A mű gyorsasága szabályozható, másodpercektől napokig, tetszés szerint.

A meglepetéstől alig tudtam szóhoz jutni. Lerogytam egy valószínűségi hullámokból font karosszékbe. A technika haladása valósággal elkábított. Micsoda távlatok!

— És... — hebegtem — ez... ez például milyen mű, miről szól, kitől való? ...

Ismerősöm elismerően csettintett;

— Valami nagyszerű! Homérosz Odüsszeiája.

 

 

 

Lap tetejére

Címlap