Tabi László
Úgy hallom, hogy még mindig sok baj van a gyermekjátékokkal: nem várják be,
amíg tulajdonosaik annak rendje és módja szerint elrontják őket, hanem elromlanak
maguktól, jókora bosszúságot okozva ezáltal a gyermekeknek. Eszembe jutott ez
a kérdés tegnapelőtt, amikor egy nagy játéküzlet előtt haladtam el. Odafurakodtam
hát a kirakathoz, hogy megszemléljem: mivel játszanak a mai gyerekek tulajdonképpen?
No, persze! — gondoltam magamban, miközben orromat a kirakatüveghez nyomva bámészkodtam
— hát persze hogy elromlanak! Hiszen a legtöbbje mechanizmuson alapul, majdnem
mindnek szerkezete van, rugója, lendkereke, elektromos eleme, battériája, fogaskereke,
hajtószíja, ördög tudja, még mi egyebe. Amikor én gyerek voltam, tíz-tizenkét
éves srác, akkor még az elromlott játék ismeretlen fogalom volt. S mialatt tovább
baktattam, felidéztem magamban, mivel is játszottunk mi negyv en évvel ezelőtt.
A csiga, az egyszerű facsiga bezzeg el nem romlott sohasem. Szög volt a hegyibe
verve, kézzel megpörgettük, és ostorral ütöttük; így pörgött akár órákig is,
ha szusszal bírtuk. Mi lett a facsigával, mért ment ki a divatból? És a golyó,
vagy ahogyan mi mondtuk: a „skuló”? Mit vétett, hogy elsüllyedt az idők tengerében?
Jó játék volt. A legolcsóbb az egyszerű, ám színes agyaggolyó volt, de volt
üvegből is golyó, benne színes szálak csavarodtak, s volt acélgolyó is, a legbecsesebb.
A járdaszegély mellett skulóztunk fél napokat, soha el nem romlott a golyó,
vissza egyet sem kellett vinni. Hát a karika?
Jé, csakugyan, a karika is a múlté. Az sem tudott elromlani pedig, miért nem
karikáznak a gyerekek már évtizedek óta? Volt karika fából, azt gömbös végű
bottal hajtottuk (sőt, kunsztokat is tudtunk csinálni vele). És volt bádogkarika.
Akkoriban a szenespincékben karikába kötött puhafát is árultak, gyújtóst, az
volt körülkötve bádogszalaggal. A bádogszalagba kampós végű drótot akasztottunk,
úgy görgettük magunk előtt. Soha el nem romlott. Ma már ismeretlen, akárcsak
a gyújtós. Hát a rongylabda? Mért nem látok rongylabdát sohasem?
Hallom, hogy a gumilabdák gyakorta leapadnak. Ilyet a rongylabda nem tett. Házilag
készült a rongylabda, nem kellett hozzá más, mint néhány rongydarab, egy fuszekli
és spárga. Mestere voltam a rongylabdák készítésének. Olyan feszes rongylabdákat
tudtam tömni, hogy még ugrottak is, ha a földhöz vertem őket. A ligeti fáskörben
csak rongylabdával fociztunk. Azzal aztán el lehetett sajátítani a legmagasabb
technikát is. Nem én mondom, labdarúgó edzőtől hallottam, hogy akkor volt a
magyar futball a zenitjén, amikor a gyerekek rongylabdával tanulták a futball
alapelemeit. Ma már minden hatéves taknyos igazi döngővel játszik; nem is fogjuk
megnyerni a világbajnokságot.
A lófelszerelés sem tudott elromlani. Viaszosvászonból készült piros hám volt
ez csengőkkel, hozzá ostor. Az egyik gyerek magára vette a hámot, a másik ostorral
hajtotta, és a gyeplőt tartotta. Kifogástalanul működött; egyetlen esetre sem
emlékszem, hogy vissza kellett volna vinni a gyárba.
A diabolót fiú nemigen vette a kezébe, de a lányok kedvelték. Orsó volt ez,
melyet két kis botra kötözött spárgán kellett pörgetni, és időnként fel-feldobva
elkapni. Nincs. Pedig elromlani nem tudott. Nem volt baj a színes nádkarikákkal
sem, melyeket egy bot segítségével hajigáltunk egymásnak. Ma már ismeretlen.
A gombozás kiállta az idők viharát. De hová fajult? Kész gombcsapatokat árulnak,
még fényképek is vannak rajtuk. Tulajdonképpen nem is gombok, erre a célra gyártott
műanyag-micsodák. Mi még annak idején magunk szerveztük meg a csapatot, igazi
gombokból, melyeket télikabátról vágtunk le, többnyire titokban. (Én másodikos
gimnazista koromban egyszer negyven osztálytársam kabátjáról vágtam le valamennyi
gombot, egyetlen tízperc alatt.)
Facsiga, golyó, karika, rongylabda… Hol vagytok, ti régi játékok?
És hol vagytok, ti régi játszótársak?