Tabi László

Játék

 

 

 

Úgy hallom, hogy még mindig sok baj van a gyermekjátékokkal: nem várják be, amíg tulajdonosaik annak rendje és módja szerint elrontják őket, hanem elromlanak maguktól, jókora bosszúságot okozva ezáltal a gyermekeknek. Eszembe jutott ez a kérdés tegnapelőtt, amikor egy nagy játéküzlet előtt haladtam el. Odafurakodtam hát a kirakathoz, hogy megszemléljem: mivel játszanak a mai gyerekek tulajdonképpen?

No, persze! — gondoltam magamban, miközben orromat a kirakatüveghez nyomva bámészkodtam — hát persze hogy elromlanak! Hiszen a legtöbbje mechanizmuson alapul, majdnem mindnek szerkezete van, rugója, lendkereke, elektromos eleme, battériája, fogaskereke, hajtószíja, ördög tudja, még mi egyebe. Amikor én gyerek voltam, tíz-tizenkét éves srác, akkor még az elromlott játék ismeretlen fogalom volt. S mialatt tovább baktattam, felidéztem magamban, mivel is játszottunk mi negyv en évvel ezelőtt.

A csiga, az egyszerű facsiga bezzeg el nem romlott sohasem. Szög volt a hegyibe verve, kézzel megpörgettük, és ostorral ütöttük; így pörgött akár órákig is, ha szusszal bírtuk. Mi lett a facsigával, mért ment ki a divatból? És a golyó, vagy ahogyan mi mondtuk: a „skuló”? Mit vétett, hogy elsüllyedt az idők tengerében? Jó játék volt. A legolcsóbb az egyszerű, ám színes agyaggolyó volt, de volt üvegből is golyó, benne színes szálak csavarodtak, s volt acélgolyó is, a legbecsesebb. A járdaszegély mellett skulóztunk fél napokat, soha el nem romlott a golyó, vissza egyet sem kellett vinni. Hát a karika?

Jé, csakugyan, a karika is a múlté. Az sem tudott elromlani pedig, miért nem karikáznak a gyerekek már évtizedek óta? Volt karika fából, azt gömbös végű bottal hajtottuk (sőt, kunsztokat is tudtunk csinálni vele). És volt bádogkarika. Akkoriban a szenespincékben karikába kötött puhafát is árultak, gyújtóst, az volt körülkötve bádogszalaggal. A bádogszalagba kampós végű drótot akasztottunk, úgy görgettük magunk előtt. Soha el nem romlott. Ma már ismeretlen, akárcsak a gyújtós. Hát a rongylabda? Mért nem látok rongylabdát sohasem?

Hallom, hogy a gumilabdák gyakorta leapadnak. Ilyet a rongylabda nem tett. Házilag készült a rongylabda, nem kellett hozzá más, mint néhány rongydarab, egy fuszekli és spárga. Mestere voltam a rongylabdák készítésének. Olyan feszes rongylabdákat tudtam tömni, hogy még ugrottak is, ha a földhöz vertem őket. A ligeti fáskörben csak rongylabdával fociztunk. Azzal aztán el lehetett sajátítani a legmagasabb technikát is. Nem én mondom, labdarúgó edzőtől hallottam, hogy akkor volt a magyar futball a zenitjén, amikor a gyerekek rongylabdával tanulták a futball alapelemeit. Ma már minden hatéves taknyos igazi döngővel játszik; nem is fogjuk megnyerni a világbajnokságot.

A lófelszerelés sem tudott elromlani. Viaszosvászonból készült piros hám volt ez csengőkkel, hozzá ostor. Az egyik gyerek magára vette a hámot, a másik ostorral hajtotta, és a gyeplőt tartotta. Kifogástalanul működött; egyetlen esetre sem emlékszem, hogy vissza kellett volna vinni a gyárba.

A diabolót fiú nemigen vette a kezébe, de a lányok kedvelték. Orsó volt ez, melyet két kis botra kötözött spárgán kellett pörgetni, és időnként fel-feldobva elkapni. Nincs. Pedig elromlani nem tudott. Nem volt baj a színes nádkarikákkal sem, melyeket egy bot segítségével hajigáltunk egymásnak. Ma már ismeretlen. A gombozás kiállta az idők viharát. De hová fajult? Kész gombcsapatokat árulnak, még fényképek is vannak rajtuk. Tulajdonképpen nem is gombok, erre a célra gyártott műanyag-micsodák. Mi még annak idején magunk szerveztük meg a csapatot, igazi gombokból, melyeket télikabátról vágtunk le, többnyire titokban. (Én másodikos gimnazista koromban egyszer negyven osztálytársam kabátjáról vágtam le valamennyi gombot, egyetlen tízperc alatt.)

Facsiga, golyó, karika, rongylabda… Hol vagytok, ti régi játékok?

És hol vagytok, ti régi játszótársak?

 

 

 

Lap tetejére

Címlap