Tabi László
Újságok írják, kritikusok panaszolják, hogy túl sok a krimi. A mozi vásznán, a televízió képernyőjén, a rádió hangszórójában, a könyvesboltok polcain — mindenütt krimi, ameddig csak a szem ellát. Lehet, hogy igazuk van. Olyan tüneteket észlelek magamon az utóbbi időben, melyek csak a krimiáradat hatásának tulajdoníthatók. Eddig restelltem panaszkodni; hanem tegnap...
Szóval, tegnap reggel, a hivatalomba menet, mielőtt kiléptem volna a kapun, óvatosan körülkémleltem az utcán, a jóég tudja, miért. Nem tapasztalván semmi gyanúsat, elindultam. Egyszer csak érzem, hogy közömbös az arcom. Megnézem magamat egy kirakat üvegében, hát csakugyan. Ejnye csak — mondom magamban halkan —, nem szokott az én arcom ilyen közömbös lenni. Ugyan mit leplezhetek? De azért csak mentem tovább, időnként persze hátrapillantgatva, nem követ-e valaki? Egy idős úr jött szembe velem. Szakáll, bajusz, szemüveg. Hm. Mért pont most és pont itt? És miért visel szakállt ilyen melegben? Kihívón a szemébe nézek. Közömbös arccal néz vissza rám. Nocsak. Néhány lépés múlva hirtelen hátrafordulok, akkor fordul vissza ő is. És már lép is be a trafikba. Nyilván telefonál a főnökének, hogy most haladok a Klauzál utcán. Nyugalmat színlelve befordulok a Dohány utcába. Hahahaha, erre nem számíthattak, mert a Dohány utcában semmi dolgom. Tyű, az ördögbe is! Egy fiatal asszonynak maszkírozott bérgyilkos jön velem szembe, gyerekkocsit tol. Pokolgép! — villan az agyamba, és derékszögben átvágok a Nyár utca felé. Egy szürke Trabant száguld el közvetlenül az orrom előtt. A csirkefogók! Valahonnan kacagást hallott a fejem fölött. Felpillantok. Az egyik erkélyen szőnyeget porol egy testes takarítónő, az nevet. Azt a rézangyalát! — de jól meg vannak szervezve! Éppen egy üzlet ajtaja előtt állok. Gyorsan belépek. Óvatosan körülnézek. Péküzlet. Szóval így vagyunk. De miért van itt annyi zsemle? Suttyomban visszapillantok az üvegajtón. Éppen akkor megy el az üzlet előtt egy postás, közömbös arccal. Gúnyosan mosolygok: azt hiszi a gazember, hogy nem láttam. Rossz érzés fog el. No persze, kelepcében vagyok. Ki, az utcára, nem mehetek, hiszen a postás a szomszéd kapualjból nyilván figyel, itt bent az üzletben nem ténfereghetek sokáig, mert gyanússá válok. A pult túlsó oldalán egy férfi áll. Sűrű szemöldök, vértelen ajkak. Hol láttam már ezt az arcot? Csak nem ő volt, aki az imént a Trabantot vezette? Hosszan néz rám. Higgadtan megszólalok:
— Kérek két ropogós sóskiflit.
Abban a pillanatban, amint kimondtam, eláll a lélegzetem. Úristen! De hiszen ez egy jelmondat! „Kérek két ropogós sóskiflit!” Ilyesmit ok nélkül nem mond az ember. Ebből nyilván tudnia kell, hogy mért jöttem. Csak azt tudnám, hogy neki mit kell felelni? Persze, az az ő dolga. Feszülten várom a választ.
— A sóskifli elfogyott — mondja, és néz rám egyre csak.
A sóskifli elfogyott. Aha. Vagyis hogy az ékszerek biztos helyen vannak. Biccentek, hogy értem. Közömbös arccal kilépek a péküzletből. Felnézek az erkélyre. A takarítónő helyén egy sovány férfi áll, sötétkék pizsamában. Átmaszkírozta magát az átkozott! Az órámra pillantok. Negyed tíz múlt hét perccel.
De most aztán gyorsan haza!
Olvasók írják, kritikusok panaszolják, hogy túl sok a krimi. Lehet, hogy igazuk van.