Feleki László

A kalauz humora

 

 

 

Amikor a nyolcas autóbusz hosszas, idegtépő várakozás után az indulás reménytkeltő morgását hallatta a Felszabadulás téri végállomáson, a kalauz vidáman odakiáltott a felszállóknak:

— Igyekezzünk a lépcsőházban, indul a szekér!

Ez a néhány kedélyes szó mosolyt varázsolt az utasok fanyar ábrázatára. Többen megállapították, hogy a kalauz milyen jó pofa. Néhányan rámosolyogtak, tudva azt, hogy a művésznek mindig jólesik a siker. Úgy érezték, hogy az ilyen kis napsugár a maga szelíd derűjével segít elviselni a közlekedés viszontagságait, a zsúfoltságtól a váratlan fékezésig. Sajnos, a tréfálkozó kalauz nem tipikus, a legtöbben komor számonkéréssel firtatják az utas viszonyát a jegyváltáshoz, nem egy utas összerezzen, ha váratlanul éri a felszólítás, rosszat sejt, talán a kalauz megtudott róla valamit, talán azt hiszi, hogy a buzgó újságolvasás mögé egy jegycsaló rejtőzött, akit korántsem a goai helyzet érdekel, hanem inkább az, hogyan lehetne egy vonaljegy árával megkárosítani az államot.

Mennyivel más a vidám kalauz! Humort igyekszik belevinni a legszürkébb, a legkopottabb helyzetekbe is. Kedves képzelőerővel lépcsőházat mond az unott lépcső helyett, és az autóbuszt kedélyesen szekérnek nevezi. S ha jól meggondoljuk, a maga aranyos humorával még tanítja is, neveli is az utasokat, vigyáz a testi épségükre, figyelmezteti őket a szekér indulására, igyekezni kell tehát a lépcsőházban, mert megcsúszhat valamelyik, ha nem tudja, hogy elérkezett az indulás ideje. S amikor egy-egy aszfaltgödörben nagyot huppant az autóbusz, az emberek dohogás helyett mosolyogtak, rázós a szekér, mondták, s a kedves falusi kép friss akácillatot varázsolt az autóbusz belsejébe.

A következő megállónál újabb utasok szálltak fel, s a kalauz harsányan elkiáltotta magát:

— Igyekezzünk a lépcsőházban, indul a szekér!

Néhány régi utasban egy pillanatra feltámadt az igényesség, az ínyenc mohósága, szeretett volna valami újat hallani, a kalauz humorának újabb gyöngyszemeit, az újak azonban hálásan mosolyogtak, nevettek, bebizonyítva azt a régi humor-tételt, hogy nincs régi vicc, csak öreg emberek vannak, az újszülött egyetlen viccet sem ismer. A hangulat töretlen volt, a szekér tovább robogott.

A következő megállónál újra elkiáltotta magát a kalauz:

— Igyekezzünk a lépcsőházban, indul a szekér!

Két új felszálló hálásan nézett rá, a régiek közül azonban néhányan már elhúzták a szájukat. Hát éppenséggel már valami újat is kitalálhatna. Egyszer-kétszer megjárta, de egy kicsit már, valljuk be, kezd unalmas lenni. Olyan ez, mint amikor a vérszemet kapott komikus tízszer is elismétli a bemondást, ha látja, hogy nevetnek rajta. Akkor, induláskor jól jött ki, volt benne valami frissesség, s az ember első hallásra észre sem vette, hogy meglehetősen öncélú humor, sehova sem vág, nem világít a mélybe, mint Rabelais, Swift vagy Csehov. Üres élcelgetés lépcső helyett lépcsőházat mondani, autóbusz helyett szekeret. Mondhatott volna taligát vagy repülőgépet is. És akkor mi van?

Amikor a következő megállónál a kalauz megint felhívta a felszállók figyelmét arra, hogy igyekezzenek a lépcsőházban, indul a szekér, több régi utas arca eltorzult, s nemcsak a kalauzra néztek ferde szemmel, hanem azokra az igénytelen s a humor alapelemeivel tisztában nem levő jövevényekre is, akik hízelkedve méltányolták az idegesítő bemondást. Érthetetlen, hogy ilyesmin még nevetni tudnak egyesek! Ez a „tréfa” nem is öncélú, az még csak hagyján lenne! De veszélyes is, embertelen, haladás ellenes! Mire jó az utasoknak ez az állandó ijesztgetése? Így igyekezzenek, úgy igyekezzenek, persze mindez azért, hogy a szekér mielőbb indulhasson, mert a tisztelt kalauzoknak és vezetőknek nincs türelmük várni egy kicsit, az a fontos, hogy levágják a fordulót, és mehessenek haza. Siettetik az embereket, törjék ki a nyakukat, ugráljanak az ő kedvükért! No és a szekér! Ez a nyersolajmotoros Ikarus-autóbusz a magyar ipar büszkesége, még a Szaharában is ismerik, de a kalauz szaktársnak csak afféle ócska szekér! Mi más ez, mint iparunk lebecsülése?

A következő megállónál már pattanásig feszült a helyzet, s amikor elhangzott a könyörtelen tréfa, elégedetlen morgás hallatszott, s a nyílt összeütközés feltételei szinte már megértek. A régi módon már nem akartunk utazni.

Sohasem lehet megtudni, hogy mi történt volna a következő megállónál. A Zólyomi-lépcső előtt ugyanis elakadt a szekér, a kalauznak elment a kedve a viccelődéstől, ingerülten káromkodott, az utasok kénytelenek voltak kiszállni, s ki-ki boldogan, felszabadultan, ruganyos léptekkel vágott neki, hogy gyalog tegye meg a hátralevő utat, élvezve a jó levegőt, a csendet és az egészséges testmozgást.

 

(Kaján Tibor karikatúrája)

 

 

 

Lap tetejére

Címlap