Tabi László

A kereskedő ember

Ez év májusának végén egy szélroham lefújta a szép barna kalapomat a fejemről, s mert a Kossuth-hídon jártam éppen, belevitte a Dunába. Nem ugrottam utána, mert arra gondoltam, hogy amúgy is a nyár küszöbén állok, s ugyanez okból új kalapot sem vettem.

Tegnap azonban hűvös szél kerekedett, s erről eszembe jutott, hogy itt az ősz, s nekem nincs kalapom. Bementem tehát az utamba kerülő első kalapüzletbe a Kossuth Lajos utcában. (Kalapügyeim Kossuth Lajossal örökre egybefonódtak.) Egy kellemes ember állt ott töméntelen kalap között, s meghajlással üdvözölt.

— Kérek egy kalapot — mondtam egyszerűen —, Ötvenkilences — mondta erre ő a fejemre nézve. — Milyen kalapot parancsol?

— Egy férfikalapot — feleltem, s rossznéven vettem, hogy nememet első látásra nem tudta megállapítani.

— No igen — mondta erre ő —, de milyen férfikalapot?

Erre már zavarba jöttem egy kicsit. Hogyhogy milyen férfikalapot? Csákót, cilindert senki sem visel, zsirardit sem.

— Hogyhogy milyen férfikalapot? — kérdeztem.

— Milyen színűt?

— Ja úgy. Hát barnát. Kinek a szőke, kinek a barna. Nekem a barna. De mindig.

Bebújt a kalapok közé, s nem sokkal utóbb előjött eggyel. A fejembe nyomta és a tükör elé kísért.

— Kérem — mondtam —, nekem egy olyan keskenyebb karimájú kalapom volt. Olyant szeretnék.

Erre szelíden és elnézően mosolygott:

— Kérem, az már nem divat.

— Lehet, hogy nem divat, de azért én mégis olyant szeretnék. Olyan keskenykarimájút, ha lehetne…

— Igen tisztelt kartárs — így ő —, idén keskenykarimájú kalapot senki nem fog hordani. Az, kérem, már a múlté.

— Múlté, vagy nem múlté, nekem mégis egy olyan keskenykarimájú kalap kell. Ha lehetne…

— Kérem — így ő —, most kizárólag ezeket a széleskarimájú kalapokat hordják. Sőt kérem, az angol divatlapokban olyan kalapok láthatók, hogy a karimájuk köröskörül térdig lelóg. Most ezt hordják.

— Hordják vagy nem hordják — így én —, egy olyan keskenykarimájú kalapot szeretnék, ami nem takarja el felfelé a kilátást. Lehet, hogy ilyen kalappal Angliába nem engednek majd be, de én mégis. Ha lehetne…

— Uram — így ő —, tegnap vett nálunk egy kalapot a Latabár művész elvtárs. Olyan széleskarimájú kalapot vett, hogy még le is kellett vágnunk belőle öt centit, mert minduntalan rálépett.

— Rálépett vagy nem lépett rá — feleltem erre már kissé türelmetlenül —, én mégis egy olyan keskenykarimájú kalapot szeretnék. Ha lehetne. Öntsünk tiszta vizet a pohárba: ad vagy nem ad.

— Kérem — felete sértődötten —, azért vagyok itt, hogy önt kiszolgáljam. De azt hiszem, kötelességem rámutatni arra, hogy ön esetleg nevetség tárgya lesz egy olyan keskenykarimájú kalapban. Ujjal fognak mutogatni önre az emberek.

— Ujjal vagy nem ujjal — förmedtem most már rá —, az engem nem érdekel. Nekem mindig olyan keskenykarimájú kalapom volt, s most is olyat szeretnék, ha lehetne…

— De az isten áldja meg — csapkodta a pultot —, a keskenykarimájú kalap már nem divat, azt már csak idióták fogják hordani idén. Hát nem látja, hogy a jóakarat beszél belőlem?

— Beszél vagy nem beszél, ide azzal a keskenykarimájú kalappal!

— Szóval kartárs ragaszkodik a keskenykarimájú kalaphoz?

— Igenis, ragaszkodom!

— Sajnálom — mondta finom mosollyal —, de olyan keskenykarimájú kalapunk jelenleg nincs.

(Kaján Tibor karikatúrája)